Epilógus és Köszönetnyilvánítás

Ehhez csak annyit tudok hozzáfűzni, hogy bocsánat, és köszönöm. ♥

Mielőtt Thomas Crase beadta volna jelentését a felmondási kérelmével együtt, még utoljára könnyes szemmel átfutotta a szöveget:

JELENTTÉS
Justin Bieber Protection Program

Írta: Thomas Crase /CIA-ügynök;13. osztályvezető/ 
Kelt: 2011.03.05. 15:30
Helyszín: Európa; Oroszország; 58°17'25.51” É 45°50'49.30” K

A Justin Bieber Protection Program keretében a Murds /ororsz maffia/ által elfogott Megan Crase /CIA-ügynök; Ifjúsági Kiképzés magas fokon vizsgázott tagja; 16. osztály/ és Justin Bieber /védett személy; JBPP/ menekülési terve szerint 18:15-kor leszálltunk a fent megadott koordináta helyén. Az eredeti terv itt elbukott. A három CIA helikopter leszállt, azonban tizenöt Murds tag várt ránk, csapdába estünk. Az információinkat Fred Gibsontól /kettős ügynök; CIA-ügynök, 16. osztály parancsnoka; Murds maffiatag/ szerezték, aki kémként dolgozott a kezdetektől fogva. 19:02-kor megérkezett a védőügynök, a védett személy és segítőjük, George Chardonney /egykori CIA-ügynök, kém, informatikus; Murds maffiatag/. 19:05-kor a moszkvai CIA-csapatok meglepték az ellenséget. Ezt kihasználva tűzharcba keveredtünk, ami csak pár percig tartott. James Morrison /Murds orosz maffia-, Morrison Vállalat igazgatója/ meglőtte Justin Biebert, miután Megan Crase ügynök súlyosan megsebítette. Morrison az utolsó erejével három tölténnyel halálos sebeket ejtett Megan Crase testén. Ezt látva én, Thomas Crase ügynök végleg megöltem James Morrisont. A Murds igazgatója meghalt, halála áldozatokat követelt. A harcban négy ügynököt vesztettünk el /Jim Briley; Russell Gold; Megan Crase; Benjamin Grath/, kilenc sebesült. Miután a maffiózók látták főnökük halálát, a legtöbben visszavonultak. A harcot a CIA nyerte. A védett személy súlyos sérülése miatt a helikopterben, hazafele 19:53-kor elhunyt (utolsó kérése: a külvilágnak azt híreszteljük, örökre visszavonult, halála maradjon titok a rajongók számára).
A Justin Bieber Protection Program elbukott.

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Nekem ez egy nagyszerű félév volt, tényleg rengeteg tapasztalatot szerezhettem, főleg írás terén. Van egy ember, aki nélkül mindez el sem kezdődött volna. Drága unokatesóm (és "menedzserem"), dolly őrült fantáziájának és az én túlpörgős állapotomnak /olyankor ne akarjon senki se megismerni/ köszönhetően ötlött fel fejemben a történet vázlata, aztán kidolgoztam. Dolly nem csak az elejében segített, a végében is, amiben nem tudtam dönteni, hogyan legyen. Köszönök neked mindent. <3
De nem feledkezhetem meg a legfontosabbról; rólatok, drága olvasóim! Azoknak külön köszönet jár, akik vették a fáradtságot és véleményeztek legalább egyszer, netán végig a történet folyamán. Ti vagytok a legjobbak! Azt hiszem, megérdemlitek, hogy tegyek egy felsorolást:
brett, ilcsibieber, Odett, Diniii, Fancsy97, Carly14, dolly, ladygaga@fangirl, *>Angie<*, Barbi, Yoycie98, kicsikitty, ItalianGirl, tamiih, angi, melodyforever, abc, Vivi, N.Emese, Henriett, xikszyipszilon, Petraa15, Ancsucsu, meli026, trixxx, bius, Sarah, Petraa15, Zsófi, Betty, barbi, LimeD, Barbee, Timi, AgnesFrank, dittuu, drea, eddyeG, luckyjazz, Cher
Most, miközben összeszedtelek titeket, visszaolvastam az összes komit; könnyezek. Meghatódtam. Egy hatalmas csontropogtató virtuális ölelést küldök mindannyitoknak! Köszönöm!
Persze azoknak is hatalmas köszönet jár, akik meghúzódtak a háttérben; lusták voltak, csendesen megbújtak a sarokban. Megértem őket, gyakran én is ilyen vagyok...
És akkor eljött a búcsú ideje... Szeretlek titeket, köszönöm a támogatást, hogy lelket öntöttetek belém írás közben. Hihetetlen, mire képes pár jó szó, ezt jegyezzétek meg! Minket, „írókat” ezek éltetnek. =) Már tényleg elköszönök, hiszen azt a hálát, amit érzek, úgysem tudnám kifejezni, ha még oldalakat írok.
Egyszer talán még visszatérek, nem tudom.

Sziasztok!

XXV. fejezet

Nehéz, nagyon nehéz, de... itt az utolsó fejezet. Csak annyit mondok, hogy szeretnék megkérni MINDENKIT, aki olvasta a történetet, hogy írjon pár szót róla. Elérkeztünk a végére, szerintem ennyit meg lehet tenni. Nektek egy perc, nekem viszont nagyon sokat jelentene. Szóval nagyon sok véleményt szeretnék erre a részre kapni, még negatív is jöhet, ha normálisan van leírva. Valamint tényleg köszönöm mindenkinek, aki eddig kitartott velem. Most pedig jó olvasást!
U.i.: a blogot természetesen nem törlöm, ez meg sem fordult a fejemben. =) Az epilógus holnap-holnapután érkezik, szóval arra már nem kell sokat várni. 

Március hűvös szele söpört végig a szobán, libabőrössé téve meztelen karomat. Bár kissé enyhült az idő, de Oroszországban még mindig szükség volt a kabátra, hogy ne fázzon az ember. Miközben ölemben a laptoppal pasziánszoztam, türelmetlenül, felváltva pillantottam a szoba sarkába szerelt kamera apró LED izzójára, valamint a képernyő sarkában lévő órára. Chardonnay már tíz perce késlekedett, s kezdtem aggódni.
Az eltelt két hónap alatt meglepő fordulatokon mentünk keresztül. A ritka percek egyikén, amit Justinnal tölthettem, elkezdtük a szabadulásunkat tervezgetni. Ennek fültanúja volt az ex-CIA-ügynök, legnagyobb meglepetésemre nem kellett sokat könyörögni, hogy segítsen. Minden apró részletet elmondott, ami tudatában volt, és ez idő alatt én is folyamatosan megfigyelést végeztem. Pontosan tudtam, mikor melyik maffiózó merre tart, hol őrködik, mit csinál. Hosszú, nehézkes tervezgetések után végre megszületett a terv, ami szerint kijuthatunk börtönünkből. Úgy terveztem, a március 4-ei születésnapomat már otthon tölthetem a családommal, barátaimmal, akkor pedig bepótoljuk Justinét is. Addig már csak két napunk volt. Ha ezt a lehetőséget elszalasztjuk, elbukunk, az végzetes lenne. Elveszteném James Morrison bizalmát, amiért eddig keményen megdolgoztam. Szerencsére az utóbbi hetekben inkább az üzlettel volt elfoglalva, mint rablásokkal, merényletekkel. Csupán egy csempészetnél kellett segédkeznem, és testőrként elkísérni egy titkos megbeszélésre legnagyobb riválisával, aminek a vége kemény harc lett – a Murds győzelme után Morrison hatalma tovább nőtt. Örültem, hogy ezek után a maga módján bízott bennem; ha nem tenné, jobban kitüntetne figyelmével, aminek következtében nem tudnék megszökni.
Türelmetlenül doboltam ujjaimmal a gépen, mikor már 18:42-t mutatott az óra. Kezdtem kétségbeesni. Ha most azonnal nem indulunk el, a terv nem fog működni. A váltások az őrhelyeken már megtörténhettek, pedig ki akartuk használni a gyengébb pillanataikat. Már azon voltam, hogy megkeresem a férfit, mit szerencsétlenkedik, mikor a kamera leállt működni. Szívem abban a pillanatban dübörögni kezdett, elmémet máris elborította a szabadság érzése. Pedig a neheze csak most jön. Hihetetlen, hogy a véráramban végigszáguldó adrenalin mire képes; úgy rohantam egyik saroktól a másikig, mint még soha. Agyamban mindig feltérképeztem, ki lehet az adott folyosón, de a szerencse mellém állt – csak a harmadikon sétált végig egy férfi, így csak igen rövid utat kellett megtennem nyugodtan sétálva, mikor izmaim már megfeszültek az izgalomtól. Lift helyett a lépcsőt választottam, hármasával lépkedve át a fokokat hamarabb felértem az ötödikre. Justin már feszült arcizmokkal várt Morrison ajtaja előtt kezében egy belépőkártyával. A férfi pont ezt a két napot választotta egy fontos üzleti megbeszélésre, így már tegnap este elutazott. Justin a jelek szerint sikeresen teljesítette feladatát. Miután leitatta Evelynt, kiszedte belőle apja jelszavát a hálózati hozzáféréshez, aztán elkobozta belépőjét az irodájába, amiből csak kettő volt – a két Morrisonnál. Miután a kártyát végighúztam a leolvasón, az ajtó kinyílt. Egy pillantással ellenőriztem a falon lógó hatalmas képernyőt, ahol normális esetben a biztonsági kamerák képeit lehet látni. Megkönnyebbültem, mikor a fekete-fehér képek helyett valóban csak teljes sötétséget láttam. Justinnal kapkodva beindítottuk a számítógépet, ami hamarosan kérte az első jelszót. Miután a fiú elhadarta, bepötyögtem. James Morrison gépe volt az egyetlen az épületben, amit nem ellenőriztek, nem védtek annyira. Chardonnay korábban meg tudta mondani, milyen kódokkal tudom leállítani az összes biztonsági rendszert, egykor informatikusként dolgozott a CIA-nál, majd kezdetben Morrison is ezt a tudását használta mindenre. Napokig magoltam részletes jegyzeteimből, mit kell tennem, amíg a férfi lefoglalja az ezt felügyelő embert. Ezen nem bukhattam el. Újabb kőréteg szakadt le szívemről, mikor a gép jelezte, sikeresen leállt a rendszer. Ezután nagyon sietnünk kellett. Amint észreveszik az emberek, hogy nem működik a rendszer, fegyvert rántanak és keresni fogják a tettest. Megragadtam Justin kezét, majd rohanni kezdtünk lefelé. Ha összetalálkoztunk egy Murds taggal, lelassítottunk, de próbáltunk minél jobban sietni. A földszinten Chardonney várt ránk a garázs bejáratánál. Csak egy pillantást váltottunk, majd lementünk a föld alatti hatalmas garázsba. Egy óriási csapóajtó vezetett fel a felszínre, amin könnyen kifért akár egy teherautó is. Most, hogy a biztonsági rendszer kikapcsolt, tárva-nyitva állt előttünk. Ezért is percek kérdése volt, hogy valaki rájöjjön a turpisságra. A férfi kinyitotta autóját, majd beszálltunk. Justint a hátsó ülésre rejtettük, letakartuk egy takaróval, majd beültem az anyósülésre. Lassan, nyugodtan kihajtottunk a főkapuig, ami szintén nyitva volt.
- Kérem, várjanak egy pillanatot – hallottuk a portás hangját, aki a vezérlőpulton nyomkodta a gombokat eredménytelenül. Legszívesebben átvettem volna a vezetést, hogy a gázra taposhassak és örökké elhagyjam a helyet. Chardonney-vel is zen veszekedtünk pár napja, és ezzel érvelt ellenem. Nem szabad feltűnést keltenünk, különben végünk. Ökölbe szorított kézzel vártam, idegesen bámultam magunk előtt a végtelen erdőbe vezető utat.
- Hova készülnek? - kérdezte szigorúan a kapuőr, miután lemondott a rendszer javításáról.
- Ez titkos ügy, Ivan – felelte tömören Chardonnay.
- Sajnálom, mutassák a kártyáikat – Mélye levegőt vettem, majd pókerarcot öltve átnyújtottam a Murds tagsági kártyámat. Megnézte a neveket, majd homlokát ráncolva vizsgálta arcunkat.
- Nem mehettek tovább. A főnök meghagyta, hogy a tudtán kívül ne engedjek ki senkit. Szólok neki – közölte fontoskodva. Szívem kihagyott egy ütemet, amikor füléhez emelte a telefont, majd ösztönösen cselekedtem. Derekamra csatolt pisztolytartómból elővettem hangtompított Taurus PT99-esem, majd egyenesen rászegeztem. Még láttam kerekre tágult szemeit, a következő pillanatban viszont már rádőlt az előtte álló pultra. Az itt töltött idő alatt megváltoztam. Éreztem, hogy változtam. Ezelőtt, ha egy-egy bevetésen harcra került a sor és kénytelen voltam ölni, nem számított, milyen emberről van szó, a a lelkiismeret-furdalás ott lappangott bennem. De ha most ránéztem a holttestre, már semmit sem éreztem, csak ürességet. Bár az ügynökség kiképzett, az itt töltött pár hónap mégis többnek bizonyult – az itt felgyülemlő tömény gonoszság bárkiből hideg gyilkost faraghatott volna.
- Taposs a gázra! - utasítottam a férfit, majd pár másodperc múlva már a szűk földúton száguldottunk, amilyen gyorsan csak lehetett. Ahogy a fenyők zöld tűlevelei, törzsei egybeolvadtak az út szélén, egy már rég elveszettnek hitt érzés kerített hatalmába. Tudtam, hogy a szabadság felé hajtunk; újra a jó oldalhoz, ahová mindig is tartoztam. Visszatérhetek családomhoz, barátaimhoz, a CIA-hoz. Lelkem ismét száguldott, hirtelen már nem éreztem a szorító bilincset, ami eddig a Murdsnél tartott fogva.
- Remélem megvártak minket – dünnyögte Chardonnay, amivel kiszakított merengésemből. - Bocsi, hogy késtünk, de feltartottak. Azt hittem, Andrej lesz ma a felelős a biztonsági rendszerért, de cseréltek Igorral. Ő sokkal nehezebben adja meg magát.
- Biztos vagyok benne, hogy megvártak. Hiszen csak fél órás késésnél kezdenek kételkedni sikerünkben. Vagy már ezt is elfelejtetted? - néztem rá vigyorogva.
- Én? Dehogyis! Már csak abban reménykedem, hogy újra a munkatársatok lehetek majd.
- Majd szólok az érdekedben pár szót – kuncogtam fel, ami hamarosan felszabadult nevetéssé nőtt. Úgy éreztem, minden súlytól megszabadultam, a pillanatnyi jókedvemet semmi sem szeghette. Közben a visszapillantó tükörben láttam, ahogy Justin a takaró alatt összeborzolódott haját igazgatja – valamiben sohasem változik az ember.
- Mit csinálsz, amikor hazaérünk? - kérdeztem hátrapillantva. Habár belénk verték, hogy sohase örüljünk túl korán, még az utolsó pillanatban is megtörténhet a legrosszabb, nem tudtam gátat szabni az erős reménynek, ami hatalmába kerített.
- Mindenképp találkozni fogok a családommal, aztán a rajongókat is meg kéne nyugtatni. Evelynnel tévét néztünk, láttam, mennyire elkeseredtek; valaki az egyik házból felvette, amikor elkaptak minket – magyarázta. - Feltéve, ha a CIA nem fog valamelyik ügynökhöz bilincselni.
- Ezt nem ígérhetem – kuncogtam fel. - Ezek után Morrison az összes emberét ránk fogja állítani, szóval még vár ránk egy kemény menet otthon is.
- Ha veled lehetek, nincs sok kifogásom – újra szétterült arcán macsós vigyora, mire szerényen mosolyogva előre fordultam.
- Még mennyi idő, míg odaérünk? - kérdeztem a sofőrt, aki rögtön az órájára pillantott.
- Körülbelül tíz perc, ha minden jól megy – felelte a férfi, majd hátradöntöttem fejem. Mikor Chardonnay először felajánlotta segítségét, nem tagadom, voltak kétségeim. Azonban miután duplán is veszélyeztette az életét, többet nem aggódtam miatta. Egy hete elment a Moszkvában állomásozó CIA-csapathoz, hogy biztosítsa szökésünk utolsó fázisát. Ha Morrison tudomást szerzett volna róla, kétségkívül megölte volna, s az ügynökök se fogadták őt vígan. Előre gondolkozva készítettünk rólam egy videofelvételt, amiben megmagyarázok nekik mindent. Miután azonosítottak mint elrabolt CIA-ügynököt, meghallgatták Chardonnay-t is, és megígérték, hogy intézkednek. Azonnal értesítették a CIA igazgatóját, s innen már elintézett ügynek számított. Ekkor előttünk egy elágazásnál valamin megcsillant a nap sugara. Szemeimet összeszűkítve próbáltam kivenni a tárgy alakját a bozótos mögött. Ahogy közelebb értünk, egy autó körvonalazódott ki előttünk.
- Mit mondtál, mennyien jönnek értünk? - kérdeztem homlokomat ráncolva, a jó kedvem egy pillanat alatt elpárolgott. Helyét a kétségbeesés, aggodalom vette át.
- Egy helikopter vár ránk, kettő kísér, amiben egy-egy egység van, plusz a moszkvai csapattól is jönnek – felelte, miközben ő is azt a pontot bámulta, amit én. - De ezeknek Murdsös kocsijuk van.
- Justin, bukj le! - parancsoltam azonnal, mikor már csak pár méter választott el tőlük. - Gyorsítsunk már úgy is mindegy.
Chardonnay a gázra taposott, bár sokkal gyorsabban nem haladhattunk a kanyargós erdei úton. Nem tévedtünk; az autó azonnal kikanyarodott utánunk, és ránk tapadt. Hallottuk a kocsi páncéljáról visszaverődő lövedékeket, majd pisztolyom kibiztosítva kidugtam kezem az ablakon.
- Próbáld a gumikat ezzel. Az összes maffiózó autója golyóálló, nem mész vele semmire. - Chardonnay átnyújtott egy nagyobb kaliberű fegyvert, miközben idegesen az útra koncentrált. Kihajoltam az ablakon és céloztam; a jobb mellső gumi kidurrant, s nem sokon múlt, hogy rátekeredjenek a fákra.
- Beletelik egy kis időbe, amíg kicserélik a gumit, addigra remélhetőleg mi már Amerika felé repülünk.
Eltelt pár néma perc, míg a fák ritkulni kezdtek, aztán megpillantottam magunk előtt a hatalmas mezőt, ahova megbeszéltük a találkozót. Szívem a torkomban dobogott az izgatottságtól, azonban hamarosan a vér is megfagyott ereimben. Megkövülten ültem, amíg a kocsi lassan lefékezett. Minden oldalról fegyverek szegeződtek ránk, de én csak egy pontot figyeltem magam előtt. Az egyik fekete helikopter előtt ott állt apám, akinek fejéhez Morrison nyomta pisztolyát.
- Apa – nyögtem kétségbeesetten, a következő pillanatban pedig egy erős kéz rántott ki a kocsiból.
- Megan, Megan – csóválta rosszallóan fejét a maffia feje. - Hatalmas hibát követtél el. Te pedig, Chardonnay... Ügyesen átvertetek. Csakhogy elfelejtettetek egy apróságot.
Miközben beszélt, tagjaimba visszatért az élet, vele együtt a mérhetetlen düh, ami a pánikból egy másodperc alatt keletkezett.
- Engem – a hang közelről jött, s a következő pillanatban egy fémcső nyomását éreztem oldalamon. - Lehe, hogy elmondtad nekik, ki is vagyok, de még mindenhez volt hozzáférésem. Nem volt nehéz kitalálni, mire készültök.
- Rohadék – sziszegtem dühösen, de szememmel még mindig apámat néztem, akinek tekintetében most semmit sem bírtam felfedezni. Különös volt. Ha veszélyben vagyok, mindig látom benne az aggódó csillogást, de most... túl nyugodtnak tűnt. Észrevehetetlenül megmozdultak ujjai, s felmutatta hüvelykujját. „Mit tervez?”
- Szóval ez volt az a fontos üzleti megbeszélés? - hirtelen felvilágosodtam.
- Az eszed még mindig gyorsan vág, bármilyen hülyeséget is csinálsz most…Komolyan jó emberem lehettél volna – játszotta a csalódottat James Morrison, a következő pillanatban azonban nem volt ideje gúnyolódni. A fák közül hirtelen töltények szelték át a levegőt, jó pár maffiózót a földre kényszerítve. A Murds tagok pillanatnyi döbbenetét kihasználva félrelöktem Fed fegyveres kezét, majd pár másodperces közelharc után a földre nyomtam. Láttam, hogy apu Morrisont köti le, azonban egyik sem boldogult a másikkal; egyre távolabb kerültek egymástól, míg mindketten fedezékbe húzódva lőfegyvereik segítségét keresték. Miután volt parancsnokomat mozgásképtelenné tettem, Justin után kutattam. Tőlem öt méterre állt tanácstalanul, majd találkozott a tekintetünk. Versenyt futottam felé egy maffiózóval, aki szintén a fiúhoz igyekezett, nyilván Morrison megtiltotta, hogy lelőjék, a pici lánya hercegének nem eshet baja.
- Ne mozdulj! - kiáltottam Justinnak, a következő pillanatban pedig ellőttem mellette egyenesen az ellenség mellkasába. A mező pillanatok alatt csatatérré vált. Durranások, kiáltások hangja töltötte be a teret, a levegőben tapintható volt a félelem, a küzdelem az életért. Kizártam a gondolatokat a fejemből, amik bezavartak volna. Ösztönösen cselekedtem, ahogy kiképeztek. Justint átkarolva a legközelebbi menedéket nyújtó autó felé rohantunk, körülöttünk csak záporoztak a lövedékek. Már csak fél méterre voltunk, mikor a fiú teljes testsúlyával húzni kezdett a föld felé. Abban a pillanatban megszűnt számomra a külvilág. A földre zuhant, kezét oldalára szorítva fájdalmasan felordított. Még levegőt is elfelejtettem venni, amíg lehúztam kabátjának zipzárát, s amikor ujjaim vörösre festődtek vérétől. Könnyeim már arcomon folytak végig, miután az ingéből letépett darabbal leszorítottam a golyó által okozott sebet. Felemeltem a fejem, s tőlünk néhány méterre ott ült egy autó árnyékában James Morrison. Arcán győztes mosoly bujkált, egész lényét átitta a győzelem mámora. A képre elborult az agyam. Ugyanazt éreztem, mint Mike halálakor. Bosszút akartam, megölni a férfit, aki annyi fájdalmat okozott már nekünk. Taurusom a földön hevert Jus fejénél, így a leggyorsabban elérhető fegyverért nyúltam. Kihúztam csizmámból szai tőrömet, s egyszer megforgattam kezemben le sem véve a célpontról a szemem. Az ezüst tőr forogva szelte át a köztünk lévő távolságot, majd beleállt a férfi mellkasába. Szeméből azonnal eltűnt a vérengzés, helyét rémület vette át. Ekkor megváltozott valami. A légkör hirtelen megfagyott, ahogy térdre rogyott James Morrison, a Murds valaha volt legnagyobb igazgatója. Rengeteg szempár szegeződött rá, s láttam szemem sarkából, hogy a gyávábbak megfutamodnak; túlerőben voltunk, s a főnökük megsérült. Talán az életének is vége. Különös elégtételt éreztem, egy nyomás, ami eddig szívemen ült elszállt. Láttam, hogy apám keresztül verekedi magát egy maffiózón, hogy hozzám férhessen. Azonban most nem törődhettem vele, hiszen Justin fájdalmak között vergődve feküdt mögöttem.
 - Ne! - a rémisztő kiáltást egymás után három, a többinél élesebb dörrenés követte, majd testembe elviselhetetlen fájdalom nyilallt. Fejjel előre a földre zuhantam, csupasz kezemmel hamarosan meleg folyadékot tapintottam. Oldalra fordítottam a fejem, s még épp láttam, hogy apu Morrisonra lövi egész tárát, aztán hozzám sietett. Három golyó talált el; a legerősebb fájdalmat mellkasomban éreztem, de érzékeim egyre tompultak. Már nem láttam tisztán, a hangok elmosódtak, távolinak tűntek. Lelkemben mégis szétáradt a nyugalom, amelyet talán még sohasem éreztem. Tudtam, hogy győztünk. Tudtam, hogy Justin él. Apám itt volt velem, valamit beszélt hozzám, de nem értettem. Nem maradt erőm, hogy bármit is válaszoljak neki, csak az számított, hogy ők életben vannak. Morrison meghalt, ők élnek. Csak egy gondolat járt a fejemben: teljesítettem a feladatom, megvédtem Justin Biebert.

XXIV. fejezet

Utolsó előtti fejezet. Igen, jól olvastátok. Hosszabbra terveztem, nyújtottam volna még, de aztán megkérdeztem magamtól: minek? Nem lett volna semmi értelme... Ezután még lesz egy fejezet, aztán egy epilógus. Igazából már nem is élveztem annyira az írását, mint kezdetben, csak az hajtott, hogy nektek ne okozzak csalódást. Ez a fejezet nekem nem is tetszik, még ha hosszúra is sikerült, valamint bepótoljuk Justint, mégis számomra olyan... semmilyen. Na sebaj, azért remélem nektek legalább egy picit tetszik. =)
U.i: az előző részt kiegészítettem egy fontos mondattal (mikor a mosdóban Megan Lisával beszélget, miután Morrison bekiabál neki)

Egész éjszaka nem aludtam semmit sem; vagy saját magamat korbácsoltam gondolatban, vagy apámért és a többiekért aggódtam. A bűntudat belülről mardosta lelkem, s néha úgy éreztem, komolyan felél teljesen. Könnyes, már-már összeragadt szempilláimon keresztül figyeltem az ablakon beáradó első napsugarakat, s hamarosan az első életjelek hangjait is meghallottam. Összegömbölyödve feküdtem tovább, várva, hogy elérjen a megnyugtató álom, azonban legbelül tudtam, ma már nem fogok aludni. Percek, órák telhettek el, időérzékem teljesen cserbenhagyott. Mikor már felőrölt a tudatlanság, lassan felültem. Egy nagy sóhaj kíséretében felálltam, és elterveztem, hogy amint lehet, beszélek Morrisonnal. Miután a fürdőszobában elrendeztem szükségleteimet, egy kényelmesebb ruhába öltözve az ajtóhoz léptem. Halvány emlékem volt csak róla, hogy a férfi a visszafele úton megemlítette, többé nem vagyok bezárva szobámba. Így hát a kilincsre tettem kezem, majd lélegzetemet visszafojtva elfordítottam. Az ajtó egy kattanással kinyílt, hogy utat engedjen a hosszú folyosón.
- Szóval felébredtél! - hallottam az ismerős hangot. Az ajtó mellett Chardonnay állt kezében egy fehér fényló papírba csomagolt dobozzal. Meghökkenve torpantam meg, majd kezéről felemeltem arcára értetlenkedő pillantásom.
- A főnök azt kérte, adjam át ezt neked a tegnapi buli jutalmául. És boldog karácsonyt! - Öntudatlanul nyúltam az ajándék után, de fülemben csak utolsó szavai zengtek. „Boldog karácsonyt!” Alig tudtam elhinni, hogy így elsuhant mellettem az idő. A karácsonyt mindig is fontos ünnepnek tartottam, de az utóbbi hónapban még csak nem is gondoltam rá. A hír villámcsapásként ért. Ez lesz az első ünnep, amit nem édesanyámmal, a családommal töltök, nem veszek részt a CIA partiján, nem tudom átadni Mike-nak a szokásos ajándékainkat. A szívem összeszorult, s ezután csak még rosszabbul éreztem magam.
- Köszönöm. Neked is – élettelenül leheltem ki a szavakat számon, de a férfi megértette. Remegő végtagokkal visszahátráltam a szobába, majd lehuppantam az ágyra. Csak bámultam a kis csomagot eltűnődve. Abban biztos voltam, nem ez lesz életem legszebb napja. Ujjaimmal lassan bontottam ki a masnit, majd lehámoztam a dobozról a csomagolást. Ahogy felnyitottam a tetejét, szemem könnybe lábadt. Ezt a pár szai tőrt még sok évvel ezelőtt kaptam szüleimtől, és most James Morrison szolgáltatta őket vissza karácsonyi ajándékként. Rásimítottam tenyerem az egyik markolatára, majd felemeltem. Hamar megállapítottam, hogy újraélezték őket. Bár ezekkel nem sokra mehettem a kiszabadulás érdekében, de legalább már nem éreztem magamat annyira védtelennek. Övemre rögzítettem a párt, majd arcomat megtörölve újult erővel kiindultam.
- Merre tartasz? - kérdezte Chardonnay, aki még mindig az ajtóm mellett támasztotta a felet.
- Nem úgy volt, hogy szabadon mászkálhatok? - hangom felháborodottnak hangzott, de nem akartam ilyen durván bánni vele. Ő volt az a személy, akivel bár nehézségek árán, de legalább néha tudtam beszélgetni. Más nem nagyon jött látogatni – az orvos az elején még naponta látogatott, aztán egyre ritkábban, Justin is csak hetente, ha el tudott jönni. A volt CIA-ügynök viszont mindig az ajtómat vigyázta, elvitt rövid sétákra; csak azt csodáltam mindig, hogy Morrison annyira bízik benne, hogy mellém tette.
- Még pár napig rajtad kell tartanom a szemem, de oda mész, ahová csak akarsz... a Murds területén – pontosított gyorsan. - Valamint nem szeretném, ha őrültséget művelnél.
- Nyugi, mit tudnék kezdeni ezekkel? - húztam oldalra pulóverem, hogy felfedjem a tőröket.
- Valamit biztosan – csak megforgattam a szemem, majd határozottan íriszeibe meredtem.
- Merre van Morrison?
- Mit akarsz?
- Merre van?
- Megan, őt nem tanácsos zavarni... - kezdtem megunni a játékot, így szó nélkül elléptem mellette. Ha kell, átkutatom az egész épületet, de megtudom, mi történt az éjjel.
- Az ötödiken, balra a harmadik szoba, az az irodája – hallottam a hangot, mire köszönetképpen intettem a férfinek. A lift felé vettem az irányt, majd felutaztam két szintet. Ez az emelet volt a legotthonosabb, már a folyosón lévő képekből, néhány ülőalkalmatosságból kivettem, itt lakik a Morrison család. A falon leginkább kemény tekintetű férfiak arcmásai lógtak. Mindegyik a Morrison nevet viselte, végigkövethettem, hogy öröklődött a vállalat – a maffia. Kissé lassabbra véve lépteim haladtam a harmadik ajtó felé, majd megálltam előtte. Hármat koppintottam, mire az ajtó feltárult előttem.
- Minek köszönhetem megtisztelő látogatásod, Megan? - hallottam a gúnytól csöpögő hangot, miközben beljebb léptem.
- Boldog karácsonyt! Köszönöm az ajándékot – kezdtem emlékezve, a bizalmába kell férkőznöm. Elismerően bólintott, ajkait félmosolyra húzva.
- Később a nagyteremben többen összegyűlnek, ha gondolod, lemehetsz közéjük. Ismerkedhetsz az új munkatársaiddal – ajánlata inkább hangzott parancsnak, de bólintottam.
- Kérdezni szeretnék valamit – vágtam bele, de közbevágott.
- Tudom, miért jöttél – tekintetét egyenesen enyémbe fúrta, nem engedett szabadulni a fagyos szempár. Sokszor eltűnődtem azon, vajon vannak-e igazi érzései.
- Kemény harc volt, a végén mindkét fél belátta, hogy értelmetlen. Pár holttestet el kellett takarítani, de sajnálatomra apádé nem volt köztük – kezem ökölbe szorult szavaira, de ugyanakkor hatalmas megkönnyebbülést is éreztem. - Azt még nekem is el kell ismernem, hogy kivételes ügynökről beszélünk.
Szó nélkül megfordultam, hogy elhagyjam a szobát. Az eddig szívemet szorongató marok engedett a tudatra, hogy apám még él, de a többiekért így is aggódtam. A szemükben most árulóvá váltam. Csak abban reménykedhettem, hogy ha Lisa elmondja a CIA-nak az igazat – márpedig úgy ismertem, nem tudja magában tartani -, véleményük megváltozik. Pár nagy lépéssel gyorsan átszeltem a maradék távolságot, hogy megakadályozzam a lift ajtaját a csukódásban. Benn pedig azt a személyt találtam, akire szükségem volt. Engedve a késztetésnek közvetlenül elé léptem, majd szorosan átöleltem. Mélyen belélegeztem kellemes illatát, míg teljesen megnyugtatott közelsége.
- Pont érted indultam. Hiányoztál – hallottam lágy hangját, miközben kezei derekamra csúsztak. Miután így álltunk egészen a földszintig vezető úton, hátrébb léptem. Barna íriszei aggodalmasan kutatták arcom, de fenntartottam mosolyom.
- Meggie, még itt is pletykálnak az emberek. Mi történt az éjjel? - mosolyom lehervadt, miközben a szobám felé vezettem a fiút.
- Benn mindent elmondok.
Amint leültünk az ágyra, kérdő pillantásával találtam szembe magam. Mélyet sóhajtottam, majd belekezdtem a mesélésbe. Mindent részletesen elmondtam, ő volt az egyetlen személy, akinek beszélhettem saját érzéseimről is. Hosszú idő után jó volt kiönteni valakinek a lelkemet.
- Megértik, hiszen Morrison kényszerített – húzott magához közelebb húsz perc múlva, mikor végeztem az elbeszéléssel.
- Na és milyen az élet Morrison lányával? - kérdeztem, mielőtt újra magukkal ragadtak volna fájó gondolataim. Justin grimaszolt, majd lenézett rám.
- Ezeket a perceket várom minden nap. Azt hinné az ember, rajongása alább hagyott, de pont fordítva. Pár napja elvitt az egész testőrgárdájával vásárolni magának karácsonyi ajándékot – forgatta meg a szemét, a következő pillanatban pedig már egy vidám félmosoly jelent meg arcán. Kérdő szemekkel pislogtam rá, mivel nem tudtam hova tenni hirtelen hangulatváltozását.
- De ha nem tette volna, nem tudtam volna neked megvenni ezt.
Csak most vettem észre a kezében lévő apró dobozkát, amit felém nyújtott.
- Justin, nem kellett volna kockáztatnod... - kezdtem, de közbevágott.
- Érted tettem, megérte. Boldog karácsonyt! - mondta szeretetteljesen, míg kezembe nyomta az arany színben pompázó ékszerdobozt. Remegő kezekkel nyitottam fel a fedelét, mire egy ezüst lánc került a kezembe. A medált a következő felirat helyettesítette: „I♥JB” A szív vörös gyémántnak hatott, megcsillant rajta az ablakon keresztül beáradó halvány napfény. Mikor a felirat jelentését is felfogtam, kitört belőlem a nevetés. Hosszú idők óta az első szívből jövő nevetés.
- Tetszik? - vigyorgott a fiú, miközben próbáltam lenyelni az újabb kitörni készülő nevetőhullámokat.
- Fantasztikus, köszönöm – feleltem még mindig vigyorogva. - De ez komoly? „I♥JB”?
- Miért, nem így van? - macsós mosolyától elolvadtam, szeme csillogásától megdobbant a szívem. Várta válaszom, azonban én kitértem előle.
- Segítesz? - emeltem fel a nyakláncot, mire egy beletörődő mosollyal elvette tőlem. Hátat fordítottam neki, és próbáltam nem a gerincemen végigfutó borzongásra figyelni, mikor eltűrte a hajam.
- Illeni fog a tegnapi ruhádhoz. Ugye megtartod, ha majd egyszer kijutunk innen? Gyönyörű voltál benne – egyre halkabban beszélt, s közben egyre közelebb hajolt. Utolsó szavainál forró lehelete csiklandozta bőrömet, s mikor puha ajkait megéreztem nyakamon, levegőt is elfelejtettem venni. Próbáltam küzdeni az érzés ellen, miszerint többet és többet akarok, de minden erőfeszítésem kudarcot vallott. Lassan magához fordított, majd mélyen szemembe nézett. Mintha pupillái lettek volna a gravitáció központja húztak egyre mélyebbre, elmerültem az öntudatlanság bugyrában, mikor már csak az ösztönein irányítottak. Amint megéreztem száját az enyémen, kezeim útnak indultak. Belemarkoltam selymes hajába tarkóján, még jobban elmélyítettem a csókot. Hiányzott, hogy valaki törődjön velem, szeressen, és Justin itt volt, hogy megtegye. Mikor kifogytam az oxigénből, kissé elhúzódtam tőle.
- Boldog karácsonyt! - suttogtam, miközben ajkaim súrolták az övéit, majd elmosolyodott. Gyengéden hátradöntött az ágyra, majd mellettem támaszkodva kezeivel óvatosan rám nehezedett testével. Szívem azonnal hevesebb tempót diktált, a következő szenvedélyes csóknál pedig már ki akart ugrani a helyéről. Mindeközben Justin kezei szorgosan tevékenykedtek rajtam. Hamar elérte pólóm alját, hogy aztán egyre feljebb csúsztatva simítson végig oldalamon. Keze nyomán libabőrössé vált bőröm, érintése szinte égetett. Segítőkészen emeltem fel karjaim, hogy gond nélkül levehesse rólam a felesleges ruhadarabot, majd a csókot megszakítva nyakamra tért át. A légzés egyre nehezebb feladatnak bizonyult számomra, s nem akartam mást, csak őt; őt, akit valószínűleg munkám alatt megszerettem, s nem tudtam ellene semmit sem tenni. Hajáról kezem lecsúszott hátára, onnan pedig közénk próbáltam bepréselni, hogy megszabaduljak számomra már túlságosan is idegesítő ingétől. Ahogy sikerült kigombolnom mindenhol, felsőtestén végigsimítva lehámoztam róla. Testemet domborítva teljesen hozzásimultam, a vágy felhője teljesen elborította agyamat, s csak minél többet akartam érezni a fiúból. Nyakáról kulcscsontomra, majd egyre lejjebb vándorolt ajkaival, egész testemet telehintve apró puszikkal. Miközben kezei is serényen kényeztettek, fejemet oldalra fordítva szenvedtem az erős vágytól. Azonban hirtelen farkasszemet néztem egy apró, szürke kamera fekete lencséjével, s ez az egy apró pillanat elég volt, hogy némiképp észhez térjek, bár a fiú művelete nehezítette ezt.
- Justin... a kamera... - nyögtem rekedt hangon, mire egy pillanatra felemelte fejét. Visszahúzódott hozzám, hogy egy vonalban legyen szemünk.
- Nem érdekel – lehajolt egy újabb csókért, amit bár viszonoztam, hamar elhúzódtam.
- Nem szeretném, ha az egész Murds minket bámulna – kérleltem, miközben kezeimmel is megpróbáltam eltolni a nyakamat harapdáló fiút.
- Biztos vagyok benne, hogy tetszik nekik, amit látnak.
- Justin! - szóltam rá erélyesebben. Elködösült szemeivel fürkészte arcom, láttam rajta, hogy nehezen fogja tudni csak így félbehagyni a dolgot.
- Bármelyik pillanatban bejöhet Evelyn, esetleg Morrison – érveltem tovább, ám ez sem hatotta meg különösebben.
- Nem érdekelnek, Megan. Szeretlek. – Torkomon akadt a szó hirtelen őszinteségétől, s ahogy ragyogó tekintetét az enyémbe fúrta, kezdtem megadni magam, agyam újra elborult. Forrón megcsókolt, nyelvünk vad táncot járt; már nem érdekelt, ha bárki lát.
- Higgyétek el, szívesen beszállnék, de én túlságosan féltem ahhoz az életem – hallottam hirtelen a hangot, mire mindketten oldalra fordultunk. Justin azonnal lefordult rólam, majd próbált takarni a perverz szempár elől.
- Nyugi, kisfiú, láttam már többet is – vigyorgott Fred. - Morrison küldött, hogy állítsalak le titeket, mielőtt a dolgok elfajulnának. Azt szeretné, ha Bieber a lányával töltené az ünnepeket, nem pedig az egyik új maffiózójával.
Láttam, hogy Justin – főleg első mondatainak hallatán – kezdi elveszíteni józan fejét, ezért mielőtt még egy kisebb verekedés alakult volna ki, lefogtam egyik kezét. Ökölbe szorított ujjai kiengedtek, majd hűvös hangon megszólalt:
- Azonnal megyek – sajnálkozva hátrapillantott, majd végigsimított kezemen. Magára kapta ingét, aztán kilépett Fred kíséretében, aki még utoljára szemérmetlenül végignézett rajtam.

XXIII. fejezet

Még egyszer, és még sokszor köszönöm minden olvasómnak, komizónak, tényleg a kommentek vesznek rá, hogy írjak - most is újraolvastam őket, így született meg ez a fejezet. A késésért pedig a hosszával szeretnélek titeket kárpótolni, bár nem sokkal hosszabb a megszokottnál, de végre történik valami. Remélem ez is annyira tetszeni fog nektek, mint az eddigiek, jó olvasását! =)

A leparkoló limuzin sötétített ablakain keresztül még több hasonló luxusautót láttam. Morrison, ahogy egy úriember maffiafőnöknek illik, kisegített a kocsiból, majd a karját kínálta. Belenéztem szemébe, amelyek jeges ellenállhatatlanságot sugároztak. Az úton elég pontosan elmagyarázta, mit kell tennem; engedelmeskedni, különben akár ott helyben végez velem. Beálltunk a sorba, előttünk vagy tíz elegánsan öltözött pár lépett be a hatalmas üvegajtón egy bálterembe. Már a rövidke várakozásban is libabőrös lettem a hidegtől, s próbáltam lejjebb parancsolni szoknyámat, hogy elrejtsem kivillanó, tekinteteket vonzó lábam – mindhiába. A terem két oldalán hosszú asztalok voltak összetolva, a túloldalon egy színpad állt, ahol hangszerek pihentek. A terem ugyanolyan pompában úszott, akárcsak a Murds központja, ami már-már a palota szintet is meghaladja. Pár pillanatig kerek szemekkel bámultam a fényűző ragyogást, azonban egy rántás a karomon visszatérített a valóságba. Magassarkú topánkámban óvatosan lépkedtem a férfi mellett, s éreztem, hogy nem egy ember utánam fordult. Miközben végighaladtunk a tömegen pár üres szék felé, a maffiózó rengeteg emberrel kezet fogott. Legtöbbjük ismerős volt a CIA keresési listájáról, mind terroristaként, bűnözőként éltek. Ezek után egyre nagyobb valószínűségét láttam, hogy ahogy azt Morrison említette, volt munkatársaim arcát is megpillantom valahol. Szemem ide-oda ugrált, s csak egy pillantást vetettem azokra, akiket Morrison bemutatott. A bensőmben tombolt a nyugtalanság, a tudat, hogy talán itt vannak a CIA emberei, csak megnehezítette a dolgom.
- Drágám, megszomjaztam. Hozhatok neked is pezsgőt? - játszottam a szerepem, amint már nem írtam tovább a folyamatos üzleti tárgyalásokat baráti hangnemben, mikor láttam mindkét fél arcát, hogy legszívesebben a pokolra kívánná a másikat.
- Igen, köszönöm – nézett rám jelentőségteljesen. - Itt foglak várni.
Tudtam, hogy nem szökhetek meg, túl kockázatos lenne, s valószínűleg a fél szemét rajtam tartotta. Az asztal felé vettem az irányt, ahova korábban leraktuk a felesleges cuccainkat, majd két pohárba töltöttem az ízletes pezsgőből. Bár törvény szerint még nem ihatnék, de a jelenlegi személyemen már huszonkettő voltam. Ezekben a körökben megszokott, hogy a barátnők akár évtizedekkel fiatalabbak. Különben is, ki az, aki itt betartja a törvényeket? Amíg számhoz emeltem a törékeny, valószínűleg méregdrága kristálypoharat, szemem újból körbejárattam az arcokon. Leginkább az újonnan érkezőket vizsgáltam, akiket nem volt alkalmam megfigyelni. A pohár majdnem a tükörsima parkettán landolt, de szerencsére volt annyi lélekjelenlétem, hogy időben szorítsam rá újra a pohárra ujjaim. Feltűnés nélkül megfordultam hátat mutatva a bejáratnak, és mélyeket lélegeztem. Erre nem voltam még felkészülve. Már tudtam, mi készülődik, és én nem hittem, hogy képes leszek megtenni a feladatom, ha eljön az ideje. Mikor úgy éreztem, normálisan ver a szívem, összeszorult torokkal indultam vissza James Morrison mellé. Próbáltam a lehető legelrejtettebb maradni, miközben szemem sarkából követtem a szeretett arcot, amit több ismerős követett. Szívem szerint azonnal apám karjaiba rohantam volna, de azzal a legnagyobb hibát követtem volna el. Nem hagyhattam, hogy most, itt törjön ki a harmadik világháború. Ahogy láttam, a maffiafejek legalább háromszor annyian voltak itt, mint a CIA-sok, azt pedig nem tudtam, mennyien bujkálnak még odakint. Átnyújtottam a férfinek a poharát, de közben ideges pillantásokat lövelltem a túloldalon lévő asztalok felé igyekező csoportra. A kétségbeesés rám tört, amikor apám mellett legjobb barátnőm pillantottam meg.
- Ne legyél ilyen feltűnően ideges – mormogta Morrison a fülembe, miután karon ragadott és elfordított Barnes felől, akivel épp egy hatalmas üzletről beszélgettek.
- Ne feledd, vagy bizonyítasz, vagy meghalsz. Ez pedig azzal jár, hogy apád ellen kell küzdened.
Szavaira a gombóc egyre csak nőtt torkomban, a világ pedig forogni kezdett körülöttem. Most éreztem igazán, mennyire hiányzott a régi életem, apám, barátaim, és most ellenük kellett fordulnom. Ha itt elkezdenek lövöldözni, biztos voltam benne, hogy nem a jók kerülnének ki győztesként. Ahhoz túl kevesen vannak. Bár még ott van a meglepetés ereje, amit már Morrison ellen nem vethetnek be, ő túl jól ismerte apámat. Ha pedig ő tud róluk, valószínűleg másokat is tájékoztat, ha valami történik. Próbáltam magam összeszedni, de még mindig féltem; ha valamelyikük kiszúr, apa bizonyára elveszti a fejét, és egyből nekiront a Murds fejének. Az a biztos halállal lenne egyenlő.
- El kéne tűnnöm, engem könnyen kiszúrhatnak – hadartam, mire a férfi szeme ravaszan megcsillant.
- Csak nem megijedtél egy kis összetűzéstől? - vonta fel egyik szemöldökét, míg ajkai gunyoros vigyorra húzódtak.
- Kedvesem, ki kell mennem a mosdóba, mindjárt visszajövök – vágtam rá olyan hangosan, hogy a közelünkben lévők is hallhassák; így már nem ellenkezhetett. Sietős léptekkel iparkodtam a folyosóra, de azért óvatosan, hogy ne keltsek feltűnést. A sötét folyosó végén találtam meg a női mosdót, majd benyitottam. Voltak páran, akik a sminkjüket igazgatták, én gyorsan bezárkóztam az egyik fülképe. A falnak támaszkodva döntöttem hátra a fejem, és csak bámultam a hófehér plafont. Éreztem, hogy az első forró könnycseppek végiggördülnek az arcomon. James Morrison nagyobb feladat elé állított, mint gondoltam. Nyugodtan odamehettem volna valamelyik ügynökhöz, és talán még észrevétlenül hazajuthatta volna, azonban e gondolatokra agyamba mindig bekúszott egy kanadai srác arcképe. Őt nem hagyhattam ott egyedül, hiszen ha úgy vesszük, még mindig én felügyelek rá. Lehet, hogy már vesztettem egy csatát, de a háborút még megnyerhetjük. Én ebben hittem. Ki fogom szabadítani Justint. Nem tudtam, mennyi idő telhetett el merengésem közben, de abban biztos voltam, hogy ideje távoznom innen, mielőtt a kísérőm – akit inkább én kísérek – gyanakodni kezd. Már kilincsen volt a kezem, mikor egy ismerős hang ütötte meg a fülem:
- Alfa, a női mosdó és a folyosója tiszta, jöhetnek – Vérem megfagyott az ereimben, lábaim majdnem felmondták a szolgálatot. Ahogy bokám megremegett a már túlságosan kényelmetlen tűsarkúban, a lábam kifordult, s majdnem elestem. Szerencsére gyorsan visszaküzdöttem magam eredeti állapotomba, de a tűsarok hanggal járt, amit a csendben könnyen ki lehet venni, főleg, ha az illető egy képzett ügynök, aki mindenre alaposan odafigyel.
- Várj egy percet – mondta újra, majd közeledő cipőkopogást hallottam. A lélegzetem is visszatartottam, de már esélytelen volt a menekülés. Lebuktam. Pár pillanattal később Lisa tengerkék íriszei bámultak rám meglepetten, majd karjaival szorosan átölelt, miközben vállai rázkódtak. Bennem is eltört a mécses, rettentően hiányzott barátnőm ölelése, közelsége. Pár perc múlva kissé elhúzódott tőlem, és boldog arccal nyúlt apró füleséhez, ami haja mögött nem látszódott. Ekkor tértem észhez. Gyorsan elkaptam a kezét, és könyörgő pillantással néztem rá.
- Ne! - mondtam a sírástól kissé rekedt hangon. - Nem mondhatod meg neki, hogy itt vagyok!
- Már miért nem? - értetlenkedett. Beharaptam alsó ajkam. Nem tudtam, mi az a megfelelő mennyiség, amit elmondhatok neki.
- Ha itt most kitör a harc, nem hiszem, hogy jó lenne a kimenetele. Nem akarom, hogy neked, apának, vagy bárki másnak baja esne.
- Kinn vár pár egység, nem olyan reménytelen – próbált ellenkezni, de közbevágtam.
- Igen? Morrison limuzinja tele van a legjobb embereivel, szerintem mások is hoztak testőrséget – mielőtt bármit is mondhatott volna, határozottan folytattam az érvelést. - Észrevétlenül nem tudok veletek kijutni, Morrison szeme folyamatosan rajtam és az ügynökökön van, csodáltam, hogy ide nem követett. Ráadásul Justin még ott van. Később nem tudjuk kiszabadítani, ha a központjukban támadunk, az veszett ügy lenne. Őt pedig nem hagyhatom ott, tudod...
Egy ideig komoly pillantással fürkészte arcom, majd lassan bólintott.
- Ezt megértem, és elfogadom az érvelésed. De biztos vagy benne?
- Igen – bólintottam magabiztosan. - Van tervem. James Morrison bizalmába kell férkőznöm, amihez közel állok. Utána van esélyünk mindkettőnknek.
- Megan, odabent vagy? - hallottuk a kopogást az ajtón, mire mindketten megdermedtünk. Én tértem először magamhoz, így kiszóltam:
- Igen, egy perc, csak megigazítom a sminkem – Morrisonnak is feltűnt az idő, ami közben eltelt, így már csak halkan hadartam barátnőmnek, miközben eltüntettem a sírás nyomait.
- Kazántól északra egy fenyvesben van egy hatalmas épület, műholdról könnyen kivehető, az a Murds központja. Fred a tégla, de nem szabad megtudnia, hogy tudjátok, túl feltűnő lenne. Lisa, nagyon szépen kérlek, ígérd meg, hogy amíg itt vagytok, nem mondod el senkinek jelenlétem. Van tervem, ígérem, haza fogunk jutni Justinnal együtt – néztem őszintén a szemébe. Pár másodpercig a szemembe nézett, majd lassan, megfontoltan bólintott egyet. Utoljára megöleltük egymást, majd miután eltűnt az egyik WC-fülkében, elhagytam a mosdót. A férfi a falnak dőlve várakozott, majd szó nélkül visszavezetett a bálterembe. Lágy zene szólt, már jó páran táncoltak, mi is beálltunk közéjük. Ahogy a maffiózó közel húzott magához, hányinger kapott el, de végig álltam pillantását. Nem hagytam, hogy nagyon győzedelmeskedjen felettem.
- Fredtől kaptam a hírt, miszerint egy óra múlva akcióba lendülnek. Számítok rád, tudod, mi volt az alkunk – csak ennyit mondott. Szemembe újra összegyűltek a sós könnyek, de visszapislogtam őket. Az egy óra reméltem, hogy elég lesz arra, hogy lelkileg is felkészüljek rá. Azonban erre egy egész élet sem volna elég, az az egy óra pedig hamar elrepült. Láttam, hogy az ügynökök újból visszatértek a terembe – időközben elhagyták azt -, majd szmokingjuk alá nyúltak.
- Rajta, tedd meg te az első lövést! - hallottam fülemben Morrison hangját, ami több volt, min parancsoló. Egyenesen fenyegető. Remegő kezekkel elővettem a táskámból Taurusom, majd a férfi sürgető hangja után a CIA-ügynökök felett a plafonba fúródott a golyó. Morrion morgott valamit, miközben minden tekintet rám szegeződött, de én csak egy döbbent, megrökönyödött szempárt figyeltem, ami rabul ejtett. A következő pillanatban azonban a maffiózók és az ügynökök egymásnak estek, és kitört a jó és rossz közötti következő harc. Apám kénytelen volt rólam levenni a tekintetét, mikor golyót repültek feje felé, majd belevetette magát a zavaros tömegbe, leginkább felém próbált közeledni. A mellettem álló férfi megragadta a kezem, majd a hátsó kijárat felé rángatott. A „nagyok” mind menekülőre fogták, és alkalmazottjaikra fogták a munkát. Mikor Morrison is ellőtt pár golyót, összeszorított szemekkel imádkoztam, hogy ne találjon célba a halálos lövedék. Ezen az oldalon állni minden kínzóeszközzel felért. A dolgok túl gyorsan történtek; nem tudtam, hogyan jutottunk ki a csípős levegőbe, majd túlságosan hamar a páncélozott limuzinban találtam magam a Murds felé hajtva.
- Rosszabbra számítottam, de örülök, hogy végül így döntöttél – a férfi félmosolyra húzta száját, majd megveregette csupasz térdem. - Jól csináltad.
Szavai nehezen értek el hozzám. Gondolataim messze jártak, folyamatosan apám szeme járt a fejemben, ahogy felismerte lányát, aki feléjük lőtt. Abban a pillanatban az sem vigasztalt, hogy valójában jó célért cselekedtem így. Rettenetes embernek éreztem magamat.

XXII. fejezet

Csoda történt? Valószínűleg! Nem is mondok többet, jó olvasást! =D

A csípős szél hosszú hajamba kapott, ahogy a puha porhóban lépkedtem. Az őröm egy pillanatra sem tágított mellőlem, átható pillantással méregetett, mintha bármelyik pillanatban megpróbálnék meglógni előle. Valljuk be, megfordult a fejemben, de senki sem annyira őrült, hogy minden tervezés és fegyver nélkül verekedni kezdjen a Murds területén egymagában. Tíz perc néma sétálgatás után megelégeltem; megtorpantam, mire a férfi keze egyből pisztolya markolatára csúszott. Lenéző pillantást vetettem felé, még ha két fejje l magasabb is volt nálam.
- Ugyan már, Chardonnay – néztem keményen a szemébe. - Mindketten tudjuk, hogy nem most fogok végrehajtani egy szökési kísérletet. Nincs fegyverem, a Murds udvarán vagyunk, ahova bármelyik pillanatban kitódulhatnak a hozzád hasonló söpredékek. Ráadásul harcolni még mindig nem tudok – böktem sérült lábamra. Még a járás is kisebb fájdalommal járt, ha nem vettem be a pirulákat, amik az éjjeliszekrényem fiókjában nyugodtak, egy nagyobb erejű rúgástól pedig kezdhetném újra a felépülést. Nem a semmiért feküdtem huszonnégy órákat egy hónapon keresztül az ágyban. Egy keserves, gyötrelmes hónapon keresztül. A nap, mikor az utcán megtámadtak minket, nagyon távolinak tűnt. De hála Dr. Piretnek és a maffia csodaszereinek, sebeim csodával határos módon épültek fel ez idő alatt.
- Ismerem a CIA-ügynököket, mindenre képesek – felelte színtelen hangon a férfi.
- Hát persze, hogy ismered; nemrég még te is az voltál. Különben is, én sem vagyok már az, itt dolgozom – undorodva arcára néztem, majd gyors léptekkel tovább indultam. Az indulat belülről égetett, azt kívántam, bár mást küldött volna vigyázásomra Morrison. Egy idegen maffiatagot, akivel nem érezném azt, hogy mindenképp a szemébe kell mondanom, mennyire visszataszítónak találom.
- Lehet, hogy ezt be tudtad mesélni másnak, de én születésedtől fogva ismerlek. Sokkal elkötelezettebb vagy másoknál. Nekem pedig nem volt választásom – Átlátott rajtam. Gondolhattam volna, hiszen egykor nagyszerű ügynök volt, apám jó barátja. De a kifogását nem tűrhettem szó nélkül.
- Mindig van választás – sziszegtem fogaimon keresztül. - Gyáva vagy, Chardonnay.
- Lehet, hogy igazad van – bólintott. - De legalább még élek.
Valószínűleg már fájdalmak közepette feküdt volna a fagyos talajon, ha a régi énemmel beszél, de az egy hónap alatt megtanultam visszafogni magam, az érzelmeim, kitöréseim. Kifejezéstelen arccal bámultam tovább magam elé.
- Nem mondom el senkinek, hogy menekülni készülsz – szólalt meg hirtelen. - Nem árulom el még egyszer a CIA-t.
Hitetlenkedve néztem fel rá szemem sarkából, de nem mondtam semmit. Nem tudtam hinni neki. Ha pedig mégis igazat mondott, egyszer még nagyon hálás leszek neki... ha megélem azt a napot. Percekig sétáltunk a halvány napsugarak alatt, amelyek áttörték a szürke felhőket. Az utóbbi egy héten talán ezért az egy óráért éltem, hogy kijuthassak zárkámból. Mert talán nem fogoly voltam, a maffia feje még mindig nem bízott bennem – amiért nem is hibáztatom. Naponta kaptam egy óra kimenőt, hogy ne betegedjek bele a fogságomba. Habár így is éreztem testemben a változást, amely a napi kemény edzésekhez szokott; hirtelen jött ez a túl sok pihenés.
- Hogy van apád? - hallottam a hangot, mire kikerekedett szemekkel a valaha volt ügynök felé fordultam. Hangja mintha nem az övé lett volna, mintha érzelmek áradtak volna ki száján. Az első döbbenetből feleszmélve pislogtam párat, majd válaszoltam:
- Bizonyára nagyon szenved. Először te hagytad el, aztán anya, most meg én. Mit gondolsz?
- Sajnálom. Jó cimborám volt... - Jól hallottam? Szánakozás volt a hangjában? Csak felhorkantam, majd a következő fél órát szótlanul töltöttük el. Miután rám zárta az ajtót, alighogy levetettem meleg kabátom, leráztam csizmámról a havat, újból kitárult az ajtó.
- Ezt a főnök küldte – hallottam a dörmögő, ismeretlen hangot. Ágyamra egy dobozt tett, majd távozott. Idegességgel vegyült kíváncsisággal emeltem le a tetejét. A lila papírzacskókon egy fehér lap feküdt, amelyre valaki egy gyors üzenetet körmölt.
„Drága Megan!
Úgy hallottam, sokkal jobban vagy. Ennek igazán örülök, mivel eljött az első feladatod: el kell kísérned egy fogadásra! Vedd fel a ruhád, pontban nyolckor küldetek érted, addigra készülj el! Minden más női szépségápolási terméket megtalálsz a fürdőszobában, legyél csinos! Ha ellenszegülsz, nem csinálod azt, amit szeretnék, sajnos le kell lőjelek. Most bizonyíthatsz.
James Morrison”
Szemem kétszer is végigfuttattam a rendezetlen betűkön. Próbáltam kitalálni, miért hülye fogadásokra visz, arra ott voltak a gyönyörű ágyasai, akikkel nem egyszer találkoztam a folyosókon. Azt hittem, csak képzettségem miatt kellek neki – bevetésekre, mészárlásokra. Majd az utolsó mondata visszahangzott a fejemben: „Most bizonyíthatsz.” Csak arra tudtam gondolni, hogy ez a vizsgám: ha átmegyek, életben maradok, ha nem, meghalok. Homlokomat ráncolva bontottam ki a csomagolást, ami az estre szükséges ruhámat rejtette. Óvatosan kiemeltem a bordó, az én szememnek mindenképp túlságosan kirívó ruhát. Ahogy magam elé tartottam, alig ért combom közepéig, ami mondanom sem kell, nagyon felháborított. Ekkor vettem csak észre, hogy a doboz – ami belülről nagyobbnak látszott -, még egy pár tűsarkú, a ruhához illő cipőt tartogatott számomra, valamint egy táskát. Érdeklődve elhúztam az utóbbin a cipzárt, hogy azután kivegyek belőle egy hamis névjegykártyát, meghívót, egy púdert, rúzst, valamint egy mobiltelefont. Ahogy a következő dolgot tapintottam meg benne, szám is eltátottam. Rég nem látott Taurus PT99-esem markoltam a kezemben. Mellette azonban egy újabb apró cetlit találtam: „Töltényt majd a helyszínen kapsz hozzá.” Gondolhattam volna, hogy nem ad a kezembe ilyen fegyvert. Végigsimítottam a jól ismert fegyvert. Még így, hasztalanul is egy kis biztonságérzetet nyújtott. Ránéztem a falon lógó órára, mi jelezte, ideje lenne készülődnöm, ha nem szeretnék idő előtt a föld alá kerülni. Így hát felkaptam mindent, majd a fürdőbe vonultam. A fiókban valójában egy komplett sminkkészletet találtam a legjobb márkákból. A ruhához illő színeket válogattam, majd elkezdtem magamra kenni őket. Majd a ruhát is magamra öltöttem, ami zavarba ejtően sokat mutatott meg belőlem. Egyre jobban érdekelt, mégis miféle fogadásra kell elmennem. A fürdőszobaszekrényben találtam még néhány kiegészítőt, amiket kelletlenül aggattam magamra. Sohasem voltam az az igazán lányos típus, így most is úgy éreztem, mintha valaki más bőrébe bújnék. De ezt már megszokhattam. A CIA-nál szinte állandóan ezt csináltuk, másnak adtuk ki magunkat, mint akik valójában vagyunk. Sokan egy idő után már azt sem tudták, kik valójában; én ezt mindig is megpróbáltam kikerülni. Miután lábam a legalább tíz centis sarkú topánkába bújtattam, hálát adtam anyunak, aki megtanított az ehhez hasonló cipőkbe járni, ahogyan az ügynökségnek is, akik sokszor adtak a nőkre egy-egy rendezvényen ilyeneket, ahol szükséges volt a védelem. Mikor teljes felszerelésemben álltam az egész alakos tükör előtt, már nem láttam Megan Crase-t, csak egy idegen, fiatal lányt, aki valamilyen nagy eseményre készült. Tökéletes álca volt. Hamarosan Chardonnay lépett be, hogy indulnunk kell. Szó nélkül hagytam magam mögött a szobát, majd kissé bizonytalan léptekkel megindultam a hosszú folyosón a lift felé. Azonban egy váratlan személy tűnt fel a sarkon. Hirtelen azt kívántam, bár ne látna így, ugyanakkor a bennem lakozó nő mégis kíváncsi volt, hogy reagál. S mikor meglátta először döbbent, majd csillogó, már-már égető tekintetét, ahogy végigmért, a bensőmben örömtáncot járt. Halványan, szégyenlősen küldtem felé egy mosolyt, mire kivillantotta tökéletes fogsorát.
- Csini vagy! - suttogta, amint elment mellettünk, mintha kezét is éreztem volna combomon. Megborzongtam, de nem néztem hátra. Chardonnay somolygott, de nem szólt semmit. Elképzeltem, ahogy Morrison helyett Justinnal megyek valahova ebben a ruhában... A fantáziakép láttán felsóhajtottam, és inkább nem kínoztam magam. A bejáratnál már várt a jól öltözött férfi. Karját felém tartotta, de szemében az ilyenkor szokványos kedvesség helyett csak a parancs ült. Kelletlenül belé karoltam, majd kiléptünk a hidegbe. Vékony ruhámban azonnal vacogni kezdtem, de hál' Istennek pár másodperc múlva már a fekete limuzin melegét élvezhettem.
- Gyönyörű vagy – mondta hirtelen James Morrison, mire megdöbbenve bámultam rá. Tekintete még mindig nem sugallt semmi érzelmet, nyilván csak az illem beszélt belőle – de már ez is meglepett.
- Hagyjuk a formaságokat – szavaimra apró, cinkos félmosoly ült ki arcára. - Hova megyünk pontosan? Milyen fogadás ez? Miért pont én?
- Megan, Megan – ingatta a fejét. - Egyszer ez a sok kérdésed fog felbosszantani, és véletlenül egy golyó repül a fejedbe... De még válaszolok. Kezdjük az utolsóval – hangja végig kimért volt, azonban szemében ismét megláttam azt a fajta csillogást, amit már sokszor efféle beszélgetéseink során.
- Ahogy írtam, bizonyítási lehetőséget kapsz. Ha minden rendben megy, legközelebb, ha teljesen használható lesz a lábad, komolyabb megmérettetésekre küldelek, ahol harcolhatsz, és nem kell ilyen ruhákat hordanod – itt sötéten felkacagott. - A fogadásról... A külsősök számára a legnagyobb vállalatoknak szóló bál, azonban a valóság szerint komoly üzletek fognak lezajlani, főleg Európa nyugati partjaiért. És remélem nem kell mondanom, eddig jól állunk. Rengeteg maffiafő fog részt venni, de még pár túl bátor jófiúra is számíthatunk, mint a CIA emberei.
Kutató pillantásával méregetett, de megőriztem pókerarcom. Tehát ez volt a tilos részleg, ahova átlépek, halott vagyok. Felvillant a remény egy pillanatra, amíg eszembe nem jutott Justin. Nélküle nem mehetek, különben utána már nincs esély, hogy kiszabadítsuk. Ha pedig kihasználnám a lehetőséget és sikerülne visszatérnem a CIA-hoz, a maffia vadászna rám tudásom miatt. Ördögi kör ez.
- Értem – bólintottam komolyan. - Mit kell majd tennem?

Újdonság

Nem, nem történtek csodák, nem frissel jvök - bocsánat. Csak gondoltam megemlítem:
nyitottam egy új blogot, ahol az elkezdett, de be nem fejezett irományaimat olvashatjátok majd. Ha erre jártok, és csalódottak vagytok, hogy nincs új fejezet, hát kukkantsatok be!

http://szandystories.blog.neon.hu

XXI. fejezet

Bocsánat a késésért, de hála az esős időnek, unalmamban végre rávettem magam a megírására. =) Most kifogások következnek, ha nem érdekel, nyugodtan ugord csak át. Miért nem volt rögtön június 11-e után rögtön rész? Ez egyszerű: nyár van, és van életem. Ez furcsán hangzott, de így van. Vannak programjaim, van, hogy egy nap az éjszakán kívül alig vagyok itthon pár órácskát. Igaz, szórakozok, de ugyanakkor kimerítő dolog is ez. És én ennek örülök, hiszen nem egész álló nap a gép előtt ülök, vagy a tv előtt fekszem, ami szerintem jó dolog. A másik ok pedig az, hogy nem tudtam pontosan, mit akarok most. Eddig részletesen meg volt tervezve minden, most viszont csak az, hogy később, a történet szerint hónapok múlva mi lesz. Annyit pedig nem akarok ugrani, többekközt ezért is lett ilyen lapos ez a fejezet. De nem is szaporítom a szót, azért remélem, ez is elnyeri a tetszéseteket. ;)

Kitágult szemekkel meredtem magam elé, miközben a döbbenet érzését lassan, de fokozatosan felváltotta a düh. Mégis hogy felejthettem el azt az arcot? Annak az arcát, aki egy éve még a CIA egyik legjobb ügynöke volt. Aztán elküldték kémkedni a Murds-höz – azóta nem tért vissza. Morrison hamar rájött, hogy az újonc kettősügynök, majd választás elé állította; megöli keserves kínok között vagy teljes érvényűen átáll a maffiához. Chardonnay az utóbbit választotta. Ami legkeservesebb volt számomra, hogy apu csapatába tartozott, és tényleg jó barátja volt. De gyáván mentette az életét, azzal ellentétben, ahogy egy hűséges CIA-snak illik. Elárulta az egész szervezetet, csakhogy a bőrét mentse. Ezután Morrison főleg tőle tudta meg az addig sikeresen eltitkolt információkat, mi pedig semmivel sem jutottunk előrébb. Tanulságos eset volt; azóta az igazgató csak olyan megbízható embereket küldött, akik elég erőseg ahhoz idegileg is, hogy nem riadnak vissza a haláltól sem. Tudják, mire vállalkoznak, ha arra kérik őket: menjenek el kémkedni a Murds maffiához. Kezem ökölbe szorult, azonban még ez az apró erőfeszítés is fájdalmat okozott. Közben egy újabb reményszál kúszott gondolataim közé. Tudomásom szerint most is vannak itt páran a CIA emberei közül, feltéve ha még élnek. Abban biztos voltam, hogy Oroszország nyugati, illetve keleti határán, valamint Moszkva közelében állomásozik egy-egy csapat, de közvetlenül már nagyon rég nem kaptunk információkat belülről. Ha felépülök, nyitva kell tartanom a szemem, több szövetségessel az oldalunkon több esély van a sikeres menekülésre. Amint ezt végiggondoltam, elhatározásom még erősebbnek éreztem. Ekkor újra kinyílt az ajtó. Egy tálcát toltak be, majd a kéz el is tűnt. Mintha annyira bántani tudnék bárkit is ilyen sérülésekkel. Még menni is alig bírtam; ez bebizonyosodott, mikor pont a tálca mellett tagjaim felmondták a szolgálatot. Csak ekkor tűnt fel, mennyire legyengített a táplálékhiány. Mióta itt vagyunk, semmit nem ettem, ez a többi gondom mellett eltörpült. Ahogy pillantásommal az ínycsiklandozó ételeket pásztáztam, gyomrom azonnal élelemért kiáltott. Először a tálcán lévő pohár vizet öntöttem le torkomon, a szomjúság is kínozni kezdett, s csak azután láttam neki az evésnek. Amíg jóízűen egymás után fogyasztottam el az adagokat, szinte el is felejtettem, hol vagyok. Ösztöneim még több energiát adó ételért kiáltottak, azonban már egyetlen egy morzsa sem maradt a tálon. Kissé talán visszatért belém az élet; feltápászkodtam, majd visszabicegtem az ágyra. Tekintetem ismét körbejárattam a szobában, hátha a rengeteg gond közepette kihagytam valamit. Amit eddig elmulasztottam, most igyekeztem bepótolni. Pillantásom megakadt egy fehérre festett mahagóni ajtón, ami bizony nem a folyosóra vezetett. Fájdalmasan felszisszentem, amikor felálltam. Ráharaptam számra, ép kezemmel a falban támaszkodva próbáltam eljutni az ismeretlent rejtő ajtóhoz. Már ettől a rövid úttól is teljesen kimerültem, a keserves kín maga alá gyűrte a CIA-ügynököt. Homlokomat ráncolva, minden eshetőségre felkészülve fordítottam el az ajtógombot. Bár nem hittem, hogy olyan helyre zártak volna, ahol valami fontos dolgokat rejtegetnének; Morrisonnál nem lehet tudni. Sejtésem beigazolódott. Csak az élethez szükséges dolgokat találtam a hálószobából nyíló kisebb fürdőszobában. Egy WC, zuhanyzókabin, valamint egy mosdókagyló alatta kisebb szekrénnyel. Abban a pillanatban úgy éreztem, nincs másra szükségem, csak egy forró fürdőre – jelen esetben zuhanyra. Apró nyögdécselések közepette leguggoltam a szekrényhez, hogy felfedjem tartalmát. Vagy előre tudták, hogy ide akarnak száműzni, vagy pedig állandóan itt vannak ezek a cuccok. Találtam tusfürdőt, sampont, néhány elsősegélyhez szükséges felszerelést, törülközőket. Pár dolgot nejlonzacskóban tartottak, s erre most szükségem volt a tisztálkodáshoz. Felhasználva őket a bekötözött területeket lefedtem, hogy a géz ne ázzon át, majd levettem ruháimat. Beálltam a tusoló alá, majd megengedtem a vizet. Élveztem, ahogy a forró cseppek végigszántják bőröm, ezzel megszabadulva minden kosztól, ami a napokban tapadt rám. Közben izmaim is elengedtek, s az üvegfalnak támaszkodva lassan lecsúsztam ülő helyzetbe. Hamarosan már a gőz is megcsapta arcom, de csak tovább folyattam magamra a vizet. Minden gondolatom elszállt a párás levegővel együtt, csak bambán bámultam a vízcseppeket. Jól esett ez a kis szünet, kikapcsolás. Nem kellett a hatalmas gondokon agyalni, a megoldást keresni, s ez a tudat egy mély, megkönnyebbült sóhajt váltott ki belőlem. Miután már ujjaim is ráncosodni kezdtek a sok vízből, nagy nehezen kikászálódtam. Egy törülközőt csavartam magam köré, majd visszaléptem a szobába. Kinyitottam a szekrényt – amibe már ittlétem óta be akartam kukkantani -, s jól sejtettem, pár lányruhát tartalmazott az én méretemben. Bár kissé túl merésznek találtam egy-egy darabot, magamra húztam egy kényelmesnek látszó fekete nadrágot, valamint egy egyszerű V-kivágású szürke pólót. Legyőzve a további fájdalmat, az ablakhoz léptem, ami egy erkélyajtónak felelt meg. Ahogy kinyitottam, azonnal megcsapott a fagyos, téli levegő. Megborzongtam, a fűtés tökéletes működése elfeledtette velem, milyen évszak is van. Márpedig a telek itt Oroszországban különösen hidegek. Mégis jól esett a friss levegő, tüdőm megtöltöttem oxigénnel, ami már rendkívül hiányzott. Óvatosan kiléptem, most az sem érdekelt, hogy kiálló kis erkélyt vékony hóréteg borította. Szemem a távolba meredt. Amerre csak elláttam, fehérlő fenyveseket láttam, szó szerint a semmi közepén helyezkedett el ez a hatalmas bázis. Körülbelül három-öt méteres betonfallal volt körülvéve, amit csak speciális eszközökkel lehetne áttörni vagy átmászni. Azt már most láttam, nem lesz könnyű dolgunk. A rendezett udvaron őrök járkáltak fel-alá, némelyikük kutyát vezetett, de mindegyiknél volt valamilyen fegyver. Magam alá néztem, s megállapítottam, az épület körülbelül harmadik emeletén lehetett a szoba – még jobban nehezítve menekülésem, ha netán az ablakon keresztül akarnék szökni. Habár ez egy ügynöknek nem jelenthet gondot ha van felszerelésem. A baj itt kezdődött – nem volt semmim. Mikor már bőröm libabőrös lett és fogaim összekoccanva jelezték, jobb lenne bemenni, visszatértem az ágyamra. Izmaim hálásan engedtek fel, de elmém még fel akart fedni egy dolgot. Az apró éjjeliszekrény sok dolgot rejthetett, és amint kinyitottam, érdekes, hasznos dologra bukkantam; egy laptop feküdt benne. Hitetlenkedve vettem elő, majd felnyitottam. Még mindig nem hittem el, hogy működhet, mikor benyomtam a gombot, s a ledek felizzottak. Nem akartam elhinni, hogy ez a valóság. Biztos voltam benne, hogy James Morrison nem követne el egy ilyen alapvető hibát; nem hagyhat itt nekem egy ilyen gépet. Egy eddiginél erősebb, világosabb reménysugár kezdett el derengeni előttem. Azonban amint megnyitottam az internetet, azonnal elszállt. Le volt védve a hálózat, arról lemondhattam, hogy segítséget kérek ezen keresztül. Magamban keserűen felkacagtam. Hogy is képzelhettem, hogy a Murds feje ennyire meggondolatlan volna? Bár már teljesen lemondtam a dologról, mégis tovább próbálkoztam, miközben felelevenítettem az informatikai tanulmányaimat, ami jóval meghaladta egy általános emberét. De ez mégsem volt elég. Sajnáltam, hogy nem az informatikus osztályban vagyok, azzal a tudással pár óra alatt át tudtam volna törni az erős tűzfalakat, megfejteni a kódokat. Csalódottan csuktam le a laptop tetejét, majd eldőltem az ágyon. Fél perc múlva újra nyílt az ajtó.
- Ne aggódj, nincs internetkapcsolat, azt csak azért hagytam itt, hogy ne unatkozz annyira, amíg lábadozol – hallottam a gúnyos, hideg hangot. Emlékeztetnem kellett magam, hogy jelenleg neki dolgozom, bármilyen undorító is volt belegondolni.
- Igazán nagylelkű – feleltem nyájasan, hangomból akaratom ellenére mégis kihallatszott a szarkazmus.
- Erről a tulajdonságomról vagyok híres – nevetett fel harsányan, én még mindig nem néztem rá. A fehér plafont sokkal érdekesebb, vonzóbb látványnak tartottam.
- Van pár lecke, amit meg kell tanulnod – hallottam keményen hangját, majd a következő pillanatban durván maga felé fordította a fejem. - Ha velem beszélsz, mindig nézz a szemembe, legyél tisztelettudó! Egy apró hibádba kerülhet az életed, ezt ne felejtsd el!
- Igenis – köptem a szavakat, miközben határozottan sötét, szinte fekete íriszeibe fúrtam tekintetem. Egy apró félmosoly játszott ajkán.
- Tudom, hogy jó kislányt faragok belőled, Megan. A segítségemben leszel mindenben; még a CIA elleni harcban is – mondta ellenvetést nem tűrően, én pedig ugyanolyan fapofával bámultam rá. Legbelül azonban tomboltam. Azt lesheti, mikor leszek én olyan hűtlen, mint Chardonnay.
- Rendben van – bólintottam megfontoltan. - De akkor tudni szeretnék pár dolgot, uram.
Az utolsó szót megnyomtam, mutatva mennyire „tisztelem” új főnököm. Ismét elfojtott egy vigyort, szemében kíváncsi csillanással visszakérdezett:
- Mi volna az?
- Hol vagyunk pontosan?
- Ahogy gondolom már rájöttél, Oroszországban – felelte komoly hangon, de nem tűnt el belőle még ilyen egyszerű beszélgetésekben sem a rideg fagy, egész lénye tiszteletet parancsolt. - Moszkvától keletre, Kazán felett körülbelül 200 méterre.
- Nem tűnik fel senkinek, hogy a Murds központja a semmi közepén fekszik, ráadásul olyan nagy, hogy egy műholdas térképről is könnyen ki lehet szúrni? - faggattam tovább homlok ráncolva, de az utóbbit csak tippeltem. Csak a területet védő fal hosszától tudtam megbecsülni a méretét, de abból sem láttam az egészet.
- Nagyon kíváncsi vagy – szűkült össze a szeme, de hamarosan újra megjelent arcán a már megszokott gúnyos mosoly. - Ez nem a Murds központja, édesem. Ez a Morrison Vállalat.
Már hallottam, amikor erről beszéltek a CIA-nál, de én a murdsös ügyekbe nem voltam részletesen beavatva. Azt hiszem, ez kiülhetett arcomra, ugyanis a következő pillanatban megmagyarázta:
- Szerinted miért nem tűnt fel senkinek, mire kell nekem az a rengeteg pénz? Mert annyi eltűnését még én sem tudom leplezni. Feltűnő lett volna, ha az egyik pillanatról a másikra meggazdagszik a családom, mert ez egy családi vállalat. De így, hogy néha adakozok jótékonysági célokra a Morrison Vállalat nevén, senki sem gyanakszik. Voltak már peres ügyeim a pénzmosással kapcsolatban, de azokat könnyen megnyertem. Tehát ne feledd; ha a Murdsnek dolgozol, a Morrison Vállalatnak is dolgozol – azzal lezártnak tekintette a témát, majd hátat fordított és kilépett az ajtón. Hagyott, hogy megemésszem az elhangzottakat, s csak azt a következtetést tudtam levonni, a maffiózók okosabbak, mint gondoltam. Jól tudják magukat álcázni a világ előtt, de ez szükséges is az életben maradásukhoz.

I don't know what to do...

A címmel ellentétben tudom, mit csinálok, csak bizonytalan vagyok. Így az év végén óriási a hajtás, az utolsó héten is témazárók, javítások, év végi szintfelmérők várnak  ránk. Ebből adódik, hogy nincs nagyon idm a történettel foglalkozni, és vannak még egyéb programjaim is. Az utolsó nap június 11-e lesz, tehát attól tartok, csak utána várható új rész, sajnálom. Kérek mndenkit, hogy legyetek türelemmel, és azt én is meghálálom majd. =)

Szandy

XX. fejezet

Nagyon hálás vagyok a kommenteknek, hihetetlenül sokat jelentenek, komolyan! Valamit még most közölnöm kell: itt az év vége,most nagyon hajtanom kell, ráadásul három hetünk tele van dolgozatokkal, szóval lehetséges, hogy megint késni fog egy-egy rész, de azért igyekszem.

A zár kattanása után egyenes tartásom elengedtem, bal kezem vérző felkaromhoz szorítottam. James Morrison már nem láthatta szenvedésem, így kiereszthettem az összes kétségbeesett könnycseppemet. A fájdalomcsillapító hatása véget ért az újabb lövéssel, ami bár csak súrolt, mégis pokolian égetett. Görnyedten ültem egy helyben, várva, hogy elmúljon a rettentő kín. Mikor úgy éreztem, el tudom viselni a testemben dúló fájdalmakat, kinyitottam addig összeszorított szemeim. Fogalmam sem volt, mi következik; mit jelent a Murds szolgálatában állni, egyáltalán a maffiavezér mit akar tőlem. Miért pont én? A CIA-nál vannak más remek ügynökök, akik szintén fiatalok. Csak egy értelmes választ találtam erre: apa miatt. Még mindig a bosszú hajtaná? Nem volt neki elég anyu? Gondolataimból feleszmélve kaptam fel a fejem, amikor az ajtó újból kinyílt. Az előbb megismert orvos lépett be rajta, azonban legnagyobb meglepetésemre mögötte Justin lépkedett.
- Hadd nézzem! - telepedett le mellém a férfi, majd gyengéden lefejtette a sebről karomat szorító ujjaimat. Valamit mormogott bajsza alatt, de én csak Justin arcát fürkésztem.
- Hogy kerülsz ide? - kérdeztem alig érthetően, mivel az orvos épp akkor fertőtlenítette a sérülést.
- Egy kis zsarolással – felelte, mire kikerekedtek szemeim. Nem tudtam elképzelni, hogy a Murds központjában zsarolással el tudna érni valamit. Úgy véltem, nem engedik, hogy Justinnal együtt tartózkodjunk, már csak azért sem, hátha a szökést próbálnánk tervezgetni. Ami jelen pillanatban nem állt messze tőlem. Csakis azért egyeztem bele Morrison egyességébe – ami nem egészen tekinthető annak, tekintve, hogy csak neki kedvez -, hogy egy kicsivel több reményünk legyen. Ha nem rabként vagyok itt, talán lehet esélyünk a menekülésre.
- Hogyan? - kérdeztem vissza.
- Majd később – felelte röviden. Aggódva nézte a golyó okozta sebemet, amit a mellettem ülő férfi épp bekötözött.
- Szerencséd van, kisasszony, nem kellett összevarrni – mondta, mikor végzett.
- Doktor úr, kaphatnék még fájdalomcsillapítót? - kérdeztem elszakítva Justinról a pillantásom. Nem sokszor szoktam kimutatni gyengeségem, de most már tűrőképességem határára értem.
- Hívj csak Dr Piretnek, ahogy mindenki. De figyelmeztetlek, többet ma már nem kaphatsz. Veszélyes lehet, ha függőséget okoz – válaszolta, mire megértően bólintottam. Elvettem a pirulákat, a következő pillanatban pedig már le is nyeltem őket.
- Holnap megint jövök ellenőrizni a sebeket, a lábad semmiképp ne erőltesd meg, nem szeretném, ha elszakadnának a varratok – azzal felállt és kettesben hagyott minket. Amint az ajtó becsukódott, Justin máris előttem termett. Mielőtt még megszólalhattam volna, szorosan karjaiba zárt. Azonban most nem azt a kellemes érzést váltotta ki belőlem, amit eddig; a kellemes bizsergés elmaradt, helyette félelem cikázott át elmémen. A helyzet, hogy nem tudtam megmozdulni ölelésétől a Freddel történtekre emlékeztetett.
- Justin, ne! Kérlek engedj el! - nyöszörögtem pánikszerűen, mire kissé elhúzódott. Értetlen szemei kíváncsian pásztázták arcomat, de valószínűleg nem a boldogságom olvasta le róla.
- Meggie, mi történt? - kérdezte suttogva. Torkom elszorult, nem akartam felidézni az emlékképeket, próbáltam őket visszafojtani.
- Fred... a felettesem a CIA-nál – kezdtem bele rekedt hangon, - valójában a Murds-nek dolgozik.
Pilláim alól feltekintettem a fiúra, aki meglepetten, értetlenül meredt rám. Óvatosan felhúztam a felsőm, ami a legalább tíz centiméteres vágást takarta hasamon. Először hitetlenkedve, majd dühösen bámulta.
- Ő volt az, aki tegnap felhozott ide – folytattam, mielőtt bármit is mondhatott volna. - Miután egy csapatba kerültünk, elég határozottan a tudomásomra adta, hogy meg akar szerezni. Akkor meg tudtam magam védeni, ott volt Mike is... De tegnap megkapta, amit akart.
Torkom teljesen kiszáradt mondandóm végére, levegőt is csak nehezen kaptam; egy újabb sírógörcs kerülgetett.
- Úgy érted... - nézett szemembe elhűlve Justin, csak egy aprót bólintottam. Láttam, ahogy keze ökölbe szorult, arckifejezése dühössé vált.
- Hogy volt képes rá?! Az a szemétláda – morogta, de csak könyörögve néztem rá. Nem akartam tovább emlékezni az esetre, a legmélyebbre akartam temetni magamban a szörnyű képeket.
- Annyira sajnálom – tette vállamra kezét. Érintésében nem volt semmi követelőzés, csak gyengédség, szeretet áradt belőle, amire most nagy szükségem volt. Csodával határos módon meg is nyugtatott, ezért hálásan pillantottam rá.
- Kérlek beszéljünk másról – mondtam még mindig halkan. - Hogy is jutottál el hozzám?
- Megmondtam Evelynnek, addig nem éneklek neki semmilyen szerelmes dalt, amíg nem beszélhetek veled – vonta meg a vállát. Döbbenetem valószínűleg kiült arcomra, mert halványan elmosolyodott.
- Ennyi? Nem is próbált megölni ennek hallatára Morrison lánya?
- Ne feledd, egy rajongó sohasem bántana, legalábbis ebben reménykedtem. Végül igazam lett – magyarázta, miközben hitetlenkedve ráztam a fejem. Próbáltam magam túltenni a dolgon, majd tovább kíváncsiskodtam:
- Szóval szerelmes dalokat kell neki énekelned? Na mesélj még! - ha belegondoltam, mikre kényszerítheti még az a csaj, a hányinger fogott el. Talán még valami más is, amit féltékenységnek hívnak az emberek. Sejtésem beigazolódni látszott, amikor arca elkomorult.
- Először egy fél órás koncertet adtam csak neki, aztán minden hülyeséget kérdezgetett – itt megállt, de követelőző tekintetemre folytatta. - Lehet, hogy nem ölne meg, de azért egy pisztolycső az oldaladhoz nyomódva mégiscsak ijesztő... muszáj volt megcsókolnom.
Tekintetéből leolvashattam, hogy nem ez volt élete legjobb pillanata, így elmosolyodtam.
- Ezek szerint máris új barátnőt találtál magadnak – jegyeztem meg, mire felhorkantott.
- Ezzel még csak ne is viccelj! - morogta, majd az eddig vállamon pihenő kezét lecsúsztatta tenyeremre. - Vagy ha esetleg másra gondoltál, például magadra...
- Justin! - szóltam közbe. Ha tudná, hányszor gondoltam már rá, hogy ő és én... De nem pont ilyen helyzetekben kellene ezzel foglalkoznunk.
- Ennek tényleg nem most van itt az ideje, majd ha kijutottunk innen – hadartam el, majd rájöttem, nincs sok időnk.
- Figyelj, amit most akarok mondani, nagyon fontos – néztem komolyan a szemébe. - Nem ülhetünk itt nyugodtan, ki kell szabadulnunk erről a helyről...
Azonban szavaimat belém fojtotta szám elé tartott mutatóujjával, miközben másik kezével óvatosan a háta mögé mutatott. Követem ujjának útját, s a szoba sarkában tekintetem megakadt egy apró kamerán.
- Amíg te itt voltál, volt alkalmam felfedezni pár dolgot. Az összes szoba ilyen kamerákkal vannak felszerelve, gondolom most leginkább minket figyelhetnek – suttogta, miközben teljesen hátat fordított a gépnek. Csodálva figyeltem, egyre kezdtem azt hinni, kettőnk közül ő az ügynök. Igaz, nekem nem nagyon volt időm még körülnézni, de a hozzá hasonló „egyszerű emberek” nem mindig szúrják ki az ilyesmit. Követtem példáját, s teljesen mellé csúsztam. Fejem vállára hajtva suttogtam a fülébe:
- Látom ragadt rád valami ebben a pár hétben – szavaimra elvigyorodott. - De nagyon sajnálom, hogy ide kerültünk. Nem kellett volna belemennem abba a sétába, hiszen nekem kellett volna nemet mondani...
- Megan Crase, ezt azonnal hagyd abba! - vágott szavamba. - Most én is elkezdhetnék egy hasonló szöveget, de egyezzünk meg abban, senki sem hibás. Mit akartál mondani?
- Ahogy azt hallhattad, elvileg Morrisonnak dolgozom – kezdtem újra halkan. - Úgy, hogy őriznek, nem sokat tehetek a szökésünk érdekében. Csak azt akartam, hogy tudd, kitalálok valamit.
Másik karjával is átölelt, majd közelebb húzott magához. Egyáltalán nem éreztem azt, hogy szabadulni akarok, sőt, inkább soha nem akartam volna elengedni. Nyomott egy puszit hajamra, majd suttogva válaszolt:
- Ne tegyél ilyen ígéreteket, mert ezt nem te fogod egyedül csinálni. Majd mi megcsináljuk, nem kell mindig az összes terhet neked cipelni. Eddig nem tudtam semmit sem tenni, épp itt az ideje.
- Justin... - hálásan pislogtam rá. - Ez nem ilyen egyszerű ebben a világban. Ha nagyon belefolysz, többé nem tudsz menekülni. Ettől szeretnélek megóvni.
Mélyet sóhajtott, éreztem, ahogy teste megfeszült. Muszáj volt belátnia magának is, hogy itt, a legnagyobb orosz maffia székhelyén nehezen érne el akármit is az ő tudásával, még nekem egyedül sem volt túl sok esélyem. Ekkor kinyílt az ajtó. Azonnal arrébb húzódtunk egymástól, az ajtóban egy maffiatag, mellette pedig Morrison lánya állt.
- Ne próbálkozz semmivel, különben még egy elég csúnya sebet kapsz – fogta rám fegyverét a férfi, mire meg kellett állnom, hogy ne röhögjek a képébe. Ha megtenné, valószínűleg a főnöke nem örülne neki; minél több sérülésem van, annál később gyógyulok – annál később állhatok a szolgálatába. Valamint én se örülnék, hiszen annál később jön el a lehetőségünk a menekülésre. Azt jól tudtam, amíg nem tudok rendesen mozogni, csak bicegni, semmit sem fogunk elérni.
- Majd még megpróbálok jönni, úgy hallottam, téged nem nagyon fognak kiengedni – súgta Justin, miután Evelyn türelmetlenül intett neki. Bólintottam, de nem néztem rá. Figyelmem valami teljesen más kötötte le. Valahonnan olyan ismerős volt a férfi, de nem ugrott be... Ahogy kiléptek, megpróbáltam felállni, azonban a gyógyszer sem tudta teljesen elhalványítani a fájdalmam. Kénytelen voltam az ágyban maradni. A plafont bámulva töprengtem a remélhetőleg bekövetkezendő és sikeres szökésünkön. Számtalan képsor lefutott szemem előtt, azonban egyik sem volt biztos. Az ilyen helyzetekben mindig óriási a kockázat, a balszerencse lehetősége. Bármikor feltűnhet egy nemkívánatos személy. Ahogy gondolataim pörögtek, hirtelen ért a felismerés a tag kilétét illetően...

XIX. fejezet

Bocsánatot kérek a kimaradásért, tényleg nagyon sajnálom. Csak közbejött minden, maga az élet. Meg nálam nem úgy működik, hogy akkor csettintésre írok egy részt, úgy meg lenne két óra alatt. Nem. Ihlet kell, hogy legyen kedvem hozzá, különben csak fél órán keresztül bámulom az üres Word lapot. Nem tehetek róla, néha elérnek az ilyen írói válságok... Előre is bocsánatot kérek az elkövetkezendő többiért. de nem is szaporítanám tovább a szót, itt a jól megérdemelt új rész!

Egész testem összerezzent, amint megéreztem a combomba hasító fájdalmat. A könnytől leragadt pilláimat nehezen megemeltem, majd a homályos kép lassan kitisztult. A kín egyre erősödött, immár más pontokban is éreztem erősebb fájdalmat. A szörnyű emlékképek rögtön elárasztották eszmémet. Szemem sarkából egy újabb könnycsepp buggyant ki, pedig már azt hittem, elfogytak. Egy pillanattal később már a fájdalom forrását is be tudtam azonosítani. Egy idegen férfi ült az ágy szélén, sebzett lábamon cserélte a kötést. Azonnal megpróbáltam felülni, elhúzódni, menekülni minden érintés elől. Azonban ez sem úgy alakult, ahogy terveztem. Törzsem fel sem tudtam emelni, lábamat kissé arrébb mozdítottam, de a fájdalom teljesen megbénított. Csak ekkor vettem észre, hogy egy vékony takaró borítja testem.
- Ne! Hagyj! - kérleltem erőtlenül, mire a férfi felnézett. Abbahagyta eddigi tevékenységét, kezeit maga mellé húzta vissza.
- Sajnálom, be kell fejeznem. Mindennap ki kell cserélni a kötést – magyarázta nyugodt hangon, talán még egy cseppnyi kedvesség is elvegyült benne. Erőtlenül próbáltam elhúzódni. Azok után, amit velem tett az a mocsok, nem akartam még több idegen nyomát rajtam, egyszerűen rettegtem.
- Nyugalom, én nem foglak bántani – folytatta kedves tekintettel. Csak most néztem meg jobban; már jócskán ötvenes éveiben járhatott, az egész emberből sugárzott a bölcsesség, nyugodtság.
- A Murds orvosa vagyok, bár gondolom ez téged nem nyugtat meg. De nyugalom, nem foglak megmérgezni. Akkor nem csak te kötnél ki a többi hulla között – magyarázta, mire önkéntelenül is nyugalom költözött lelkembe, legalábbis egy pici. Apró bólintással jeleztem, hogy folytathatja munkáját. Én is jobban járok, ha nem fertőződik el a seb. Fogaimat összeszorítva tűrtem, amíg végzett.
- Ezeket vedd be, hamarosan jobban leszel – nyújtott felém pár tablettát, mire kétkedve pillantottam rá. - Csak fájdalomcsillapító.
Arra most hatalmas szükségem volt; szó nélkül bevettem őket, majd leöblítettem a másik kezében tartott pohár vízzel. Szememmel az ajtóig követtem a távolodó alakot, majd fejem sóhajtva visszadöntöttem a párnára. Utáltam az elveszettség, csalódottság, kétségbeesés, tehetetlenség érzését. Utáltam Fredet. Utáltam, hogy az ügynökségnél még csak nem is sejtik, ki ő valójában, így Morrison olyan információkhoz juthat, amikhez nem lenne szabad. Gyűlöltem James Morrisont. Ahogy éreztem, hogy a gyógyszer hatni kezd, erőt véve magamon felültem. Az ágy mellől összeszedtem szétszóródott ruhadarabjaim, majd öltözködni kezdtem. Rájöttem; ha csak itt fekszem, nem érek el semmit sem. Közben testemen több kék-zöld foltokat találtam, amik nem engedték elfelejteni a – azt hiszem, tegnapi – szörnyűségeket. A hasamon végighúzódó vörös csík fájdalmasan húzódott, ahogy mozogtam, ezzel nehezebbé téve mindent számomra. Talán ennek a hege sohasem fog elmúlni – örökké magamon tartom a gazember nyomát.
- Úgy látom, jobban vagy – hallottam meg a fagyos hangot. Felkaptam fejem, s ahogy csak tudtam, felrángattam magamra az utolsó ruhadarabot is. Rémült tekintettel hátráltam. Nem akartam még egyszer ugyanazt átélni, abba biztosan belehaltam volna.
- Azt gondolod, hogy én hozzáérnék egy magadfajtához? Egy ex-CIA-ügynökhöz? - vonta gúnyos mosolyra száját, miközben lassan közelített felém.
- Ülj le! - parancsoló hangjának, tekintélyt tükröző szemeinek nehezen lehetett nemet mondani. Kelletlenül bár, de engedelmeskedtem a maffiavezérnek.
- Még mindig az vagyok – morogtam.
-Hát persze... Itt az ideje, hogy elmondjam, miért is vagy itt – kezdett bele fölém magasodva.
- Hadd találjam ki! Vigyáznom kéne a Justin Bieber rajongó lányára?! - kérdeztem felháborodva. Ha már csak azért képes volt elrabolni a fiút, mert a kislánya ezt akarta, bármit kinéztem belőle. De kérdésemre csak kacagása volt a válasz.
- Gondoltam, hogy Gibson nem tudja tartani a száját. De remélem legalább jól elszórakozott veled – vigyorgott gonoszan, mire legszívesebben a földre küldtem volna. Ha normálisan tudtam volna használni minden testrészem, talán sikerült is volna.
- Miért kellek én? - kérdeztem a dühtől sziszegve.
- Nos... Alkut ajánlok – kezdett bele, miközben elővette pisztolyát, s ujjai között forgatni kezdte. - Meghalhatsz, amit igazán nem szeretnék. Túl sokat tudsz, így remélem megérted, miért nem engedhetlek el. Bár bizonyítékok nélkül nehezen hinnének neked, legjobb biztosra menni.
- Szóval nem hinnék el, hogy Fred kettős ügynök? - keltem ki magamból ismét. Morrison közelében a félelmet mindig átváltja mérhetetlen düh, amit nem tudok fékezni.
- Igen jó munkát végzett. Nem vetted észre, hogy az ujjai köré csavarta Mr Houstont? Gibson lett az új kiskedvence – közölte győzedelmes mosollyal az arcán, mire kezem ökölbe szorult. Ha jobban belegondoltam, igaza volt. Hirtelen összeállt minden. Végig Fred mozgatta a háttérből a szálakat. Ő vette rá a főnököt, hogy engem küldjenek Justin testőrjeként; így a Murds két legyet üthetett egy csapásra. A maffiózók már rég ott voltak az első háznál, mire megérkeztünk; az információt tőle kapták. Tudta, hogy New Yorkba menekültünk, ezáltal Morrison is. Ő intézte el, hogy a sétánk engedélyezve legyen, csak megkönnyítettük a helyzetét. Ezúttal a méreg könnycseppje folyt végig arcomon.
- És még ti nevezitek magatokat olyan fantasztikusnak! - nevetett fel a férfi. Megjegyzését inkább kizártam magamból, csak még jobban elvesztettem volna higgadtságomat – ami így is elveszni látszott. Már csak egy kérdésem volt, amire még nem kaptam választ.
- Én miért kellek?
- Már mondtam, alkut ajánlok. Vagy megöllek most rögtön, vagy... - hatásszünetet tartott, - átállsz a Murds-höz.
- Inkább a halál – vágtam közbe, mire féloldalas mosolyra húzta száját.
- Ugyan már, Megan, biztosan te sem akarod ezt – búgta mézes-mázos hangon. - Fiatal vagy még, előtted az egész élet. Jobban megfizetnélek, mint a CIA. Képzett vagy és életerős, tudom, milyen nagyszerű eredményeket értél el eddig. Ráadásul ez a jó-rossz dolog is még kiverhető a fejedből; nem feltétlenül mi vagyunk a rosszak.
- Menj a pokolba, Morrison! - csak ennyi volt a válaszom. Ingerülten felhorkant, és közelebb hajolt hozzám.
- Én megadtam a lehetőséget – felelte komoran, a következő pillanatban pedig már pisztolya csövével néztem farkasszemet. Már felkészültem a halálra, mikor figyelmem az ajtó nyílása, és az azon beeső fiú terelte el.
- Nem mondtam volna? - tettetett meglepettséget a Murds feje. - Lesz közönségünk is.
A rémült csokoládébarna szempár az enyémbe fúródott, mitől újból elhomályosult a látásom. A kitörni készülő könnyeket pislogással visszatartottam, és csak sajnálomot tátogtam a fiú felé. Kétségbeesetten ingatta fejét, miközben tekintetével könyörgött.
- Hogy ne tarts olyan elvetemült gazembernek, megengedem, hogy te mondd meg: Melyik testrészed küldjük el drága jó apádnak? - gúnyos hangjától elfogott az undor. De nagyon jól tudta, hol sértsen meg utoljára. Apa... Belefog halni a fájdalomba, ha megtudja, felesége mellett a lányával is végzett James Morrison. Összerezzentem, s a könnyeket nem tudtam tovább visszatartani. Egy perccel ezelőtt még úgy hittem, készen állok meghalni; inkább, mint hogy itt raboskodjak, vagy esetleg dolgozzak a maffiának. Azonban ez megváltozott. Féltem, nem akartam még véget vetni az életemnek. Nem így. Nem akartam, hogy Justin az én halálomat is végignézze Selenáé után. Meg akartam kímélni őt minden további szenvedéstől, hogy túlságosan belemerüljön ebbe a világba. Mert ha megteszi, többé nem lesz ugyanaz az ember. Én is rengeteget változtam, jó és rossz irányba egyaránt. Képes voltam ölni, ugyanakkor sokkal tisztábban láttam a dolgokat. De valami a sok halállal, ami a munkám miatt körülöttem zajlik, elveszett belőlem. Ha Justin így folytatja, ez fog vele is történni. Aztán már csak arra lettem figyelmes, hogy a kibiztosított, hangtompított fegyver elsült, ugyanakkor Justin rémült kiáltását lehetett hallani. A vért sötétség helyett még mindig ugyanúgy, mozdulatlanul ültem, csak felkaromból csordogált a vér. Fájt, de lassan kezdtem megszokni. A döbbenetem sokkal nagyobb volt ennél. Még éltem, Morrison golyója csak súrolt, pedig két méterre állt tőlem. Biztosan nem véletlenül szúrta el megölésem esélyét. Az egész szobában néma csend volt, mindkettőnket, még a fiút tartó izompacsirtát is meglepte a dolog.
- Csak nem gondoltad, hogy ilyen könnyen végzed? - nevetett fel sötéten Morrison. Durván megragadta állam, így kényszerítve, hogy elszakadjak a szeretett fiú arcától, s a szemébe nézzek.
- Ennél sokkal szebb, élvezetesebb halált terveztem neked. De még nem most. Először elszórakozunk veled, aztán ha meguntunk, eldobunk, mint egy rongyot. Ne feledd: te választottad – rideg, kíméletlen hangjától összerezzentem, egész lelkemet elöntötte a fagyos rémület. Tudtam, szavai mögött mi rejlik. Hogy mi neki a szép és élvezetes halál, hogy hogyan szórakoznának el velem. Ezt nem bírtam volna ki még egyszer. Csak meg akartam menteni Justint, és felötlött agyamban a lehetőség. Ez pedig csak akkor teljesülhetett, ha nem válok ronccsá, ha még élek.
- Várj! - szóltam utána, mire megfordult már az ajtóból egy gonosz vigyor kíséretében. - Rendben van.
- Tudtam, hogy jól fogsz dönteni – csak ennyit mondott, majd bezárta maga mögött az ajtót.

XVIII. fejezet

Egy kedves olvasónak köszönhetően még ma megírtam, gyorsan összedobtam valamit. Bár ebbe a részbe többet terveztem, hosszabbnak is indult, elégedjetek meg ennyivel. =)
El ne felejtsem! Mindenkinek kellemes húsvéti ünnepekt kívánok, és a lányoknak holnap sok locsolót! 

A férfi nem szólt semmit, csak gúnyosan, győzelemtől átitatott tekintettel nézett a szemembe, majd maga után vonszolt. Először próbáltam ellenállni minden erőmmel, de még mindig egy kissé kábulatban voltam, a bilincs, illetve a combomba kapott golyó okozta fájdalom is ellenem játszott. Csak most tűnt fel, hogy a bekötözött, ellátott lábam nehezen mozgatom; az előbbi adrenalinszint megnövekedésem úgy tűnik, elfeledtette velem a kínt. Fogamat összeszorítva lépkedtem utána a lépcsőn, egyszerűen csak nem akartam, hogy az ellenségem gyengének lásson. Ujjai durván markolták felkarom, miközben egyre nagyobb tempót diktálva rángatott felfele. Nemsokára már egy szobában találtam magam – nem emlékszem pontosan, hogy jutottunk el oda. Út közben egyre csak Selena halálsikolya zúgott a fülemben, és Justin szenvedő tekintetét láttam magam előtt.
- Újra együtt vagyunk, édes – jutott el fülemig a mézes-mázos hang. - Kettesben...
Ahogy a férfi közeledett, én úgy botladoztam hátrafele, Míg nem hátam a falnak ütközött.
- Nem ismerős egy kicsit a helyzet, drága? - kérdezte, miközben megbilincselt kezeim a fejem fölé szorította, s egész testével a hideg, fehér falhoz préselt. Ismerős volt, hogy ne lett volna az! Azzal a különbséggel, hogy most nem volt nálam a pisztolyom, semmilyen fegyverem, teljesen tehetetlen voltam.
- Tudtam, hogy valami nincs rendben veled, Fred – sziszegtem dühösen, miközben állam vonalán éreztem ajkait.
- Nem, nem tudtad – ellenkezett. - Csak egy szemét alaknak tartottál, de nem gondoltad volna, hogy valójában kinek dolgozom.
Szavai hatására szívesen meglendítettem volna az ép lábamat, ha nem előz meg és fogja le.
- Ha nyugton maradsz, sokkal jobb lesz mindkettőnknek is – szája enyémekre talált, és durván csókolt. Hirtelen olyan undor fogott el, hogy a szoba forogni kezdett velem. Nyöszörögtem, vergődtem, de nem engedett el. Egyik kezét derekamra csúsztatta, és megtartott, ugyanis bal lábam már nem sokáig húzta volna. Izmaim is sérültek, abban sem lehettem biztos, hogy valaha ugyanúgy fogom tudni használni majd. Gondolataimat próbáltam mindenfele elterelni, csakhogy ne a számban turkáló nyelvre összpontosítsak, kevés sikerrel. Mikor nyakamra tévedt, időhúzás reményében megszólaltam:
- Miért kell Morrisonnak Justin? Vagy én?
- Miért kéne válaszolnom erre? - kérdezte, majd durván beleharapott bőrömbe.
- Szerintem tartozol ennyivel. Ha már itt vagyok, nem mindegy? A CIA-t nem tudom értesíteni... - próbáltam rábeszélni. Szükség volt az információra, még hasznát vehettem, a kíváncsiságom pedig mindenen felülkerekedett, vajon miért kellett ennyit szenvednünk.
- Szerintem ebben a helyzetben nem te vagy az, aki megmondja, mit csináljak. Majd elmondom, ha jó kislány leszel, és lehiggadsz végre – felelte ingerülten további ficánkolásom miatt. Ha meg akartam tudni valamit, muszáj volt leállnom. Összeszorított fogakkal tűrtem, hogy keze vándorútra térjen felsőm alatt.
- Először is, örülnöd kéne, hogy megkaptam azt a hálás feladatot, hogy én üdvözölhetlek körünkben – vigyorgott a képembe.
- Most azt akarod bemesélni, hogy jól jártam azzal, hogy megerőszakolsz vagy ki tudja, mit csinálsz velem?! - hitetlenkedtem felháborodva.
- Hidd el, mások nem lennének ilyen kedvesek hozzád – mondta, miközben ajkai nyakamon jártak fel-alá. Felhorkantam, mire durván szívni kezdte a bőröm.
- Ha nagyon tudni akarod, Justin Morrison lánya miatt van itt. Nagy rajongó – mondta hirtelen, majd arcomat fürkészte reakciómra várva, de csak értetlen tekintetemmel találta szemben magát.
- Mindent megkap, amit kér, és a mostani kívánsága maga Justin Bieber volt – magyarázta a férfi kissé türelmetlenül, amíg keze áttért belsőcombomra. Kikerekedett szemekkel bámultam magam elé. A tudat, hogy csak egy elkényeztetett rajongó miatt vagyunk életveszélyben, lesokkolt. Az sem érdekelt, hogy Fred az ölébe kapott és az ágyhoz cipelt; vagy hogy ruháimat tépni kezdte rólam. Bár még csak sejtéseim sem voltak eddig az indokkal kapcsolatban, erre még álmomban sem gondoltam volna. Hogy lehet egy tinilány ennyire megszállott? Hogy ölethet meg bárki ártatlan embereket egy fiúért, akit még csak nem is ismer?! Ezer meg ezer kérdés kavargott a fejemben válaszok után kutatva, amik nem érkeztek meg. Kétségbeesett dühömben újra mocorogni, tiltakozni kezdtem immár egy szál alsóneműben, de ezzel csak rontottam a helyzeten.
- Úgy látom, szóval nem tudok hatni rád... - Fred ki tudja honnan előhúzott egy tőrt... az én szai tőrömet. Kidülledtek szemeim, gúnyos mosolya nem sok jót sejtetett.
- Milyen ironikus, mikor a saját fegyvere sebzi meg a gazdáját. Nem így gondolod? - a pengét nyakamtól egészen levezette hasamig, még levegőt venni is alig mertem. Tudtam, milyen éles a tárgy. Elvigyorodott, miközben legutolsó ruhadarabjaimtól is megszabadult, majd a kicsatolta az övét. Amint a tőr eltávolodott bőrömtől, pánikba esve próbáltam hátrébb kúszni a selyemtakarón, de a maffiatag gyorsabb volt. Egy ciccegéssel kifejezte nemtetszését, majd a pengét végighúzta hasamon, ami immár vékony, vörös csíkot hagyott maga után. Fájt, de eltörpült amellett, amit ölemben éreztem. Hangosan, fájdalmasan felsikoltottam, hosszú percekig csak jóleső sóhajai és menekülni kívánó apró sikolyok töltötték be a szobát. Sohasem gondoltam volna, hogy így végzem. Undorodtam egész lényétől, de tudva, hogy elárulta a CIA-t, ami szinte az életemet jelentette, még mélyebben érintett tette. Úgy éreztem, egy részem – igen fontos részem – elvette, amit már nem szerezhetek vissza többé. Már nem voltam önmagam. Forró könnyek csorogtak végig arcomon, teljesen megtörtem. Agyamban ugyanaz a mondat zakatolt egész végig: „Csak hagyja már abba!” A fájdalom, ami keveredett lábam sérülésével elviselhetetlen volt. Szédültem, hányingerem volt, minden testrészem lüktetett; már az halált is jobban kívántam ennél a kínnál. Mikor valamivel ez enyhült, mint aki jól végezte a dolgát húzta vissza nadrágját. Homályosan láttam győzedelmes vigyorát, láttam tátogó száját, de a hangok nem jutottak el hozzám. Egyedül maradtam a szobában. Zokogva, remegve feküdtem ugyanabban a testhelyzetben, még mozdulni is képtelen voltam. Megedzettek? Lehetséges. De nem erre. Megerőszakolt egy hitvány alak, elvett egy darabot belőlem, megtörtem, szégyenkeztem. Görcsösen markoltam a drága ágyneműt, könnyeim addig folytak, míg el nem apadtak. Utána csak feküdtem üres tekintettel a plafont bámulva, üres gondolatokkal a fejemben. Nem tudtam semmire sem koncentrálni, semmit sem tenni. A pánik teljesen átjárt, minden eddigi reményemről lemondtam. Fred azt mondta, ez volt az üdvözlés... Mi jöhet még?

XVII. fejezet.

Ismét köszönöm szépen a kommenteket, csodálatosak vagytok. (L) Láttátok már oldalt, a chat alatt a My tweets-et? Ott sok minden más mellett majd néhanapján spoilereket olvashattok, szóval érdemes nézegetni. Aki pedig követni szeretne twitteren (reklám =P), Szandy68 vagyok. Azt hiszem, ennyi lenne... most akkor jöjjön az új rész!

Kelj fel, ribanc! - Kemény ütést éreztem arcomon, mire lassan magamhoz tértem. Majd a másik oldalon is megéreztem a kemény tenyeret, ám ez az ütés erősebb volt az előbbinél. Fejem oldalra billent, sós vérem ízét éreztem a számban; elharaphattam a nyelvem. Ekkor biztossá vált számomra, hogy ezúttal nem érkezett meg időben a CIA. Átfutott agyamon a gondolat, hogy talán Justin megmenekült, de tudtam, nem táplálhatok hamis reményeket.
- Elég lesz, Givanni, még a végén megölöd szegény párát – a hideg is kirázott ettől a hűvös, tiszteletet követelő hangtól. Elöntött a félelem, majd a pokoli düh. Az orosz beszédből ítélve ki is találhattam, hol voltam. Szerencsére az iskola mellett a rengeteg nyelv mellett az orosz is helyet kapott, tekintettel a legnagyobb maffiaszervezetekre, így a lényegét értettem a körü löttem zajló társalgásnak.
- CIA-ügynök, csak nem árt meg neki ennyi! - mondta valaki a közvetlen közelemből.
- Ellentmondasz nekem, Givanni?! - hangja ugyanolyan higgadtan, méltóságteljesen csengett, ám most egy árnyalatnyival több ridegséget, fenyegetést tartalmazott, amitől megfagyott a levegő is. Teljes némaság keletkezett a helyiségben, majd a férfi a hatásszünet után folytatta:
- Tudod, hogy a jobb kezem vagy, de nem fogok neked sem kegyelmezni, ha ellenszegülsz.
- Elnézést kérek, uram – a mellettem lévő ember hangjából csak úgy áradt az alázatosság ezek után. Hitvány kutya, csak az életét féltette. De talán az ő helyében én sem cselekedtem volna másként.
- Rendben van, Givanni, adj neki még egyet. Ha nem ébred fel, kénytelenek leszünk várni.
Már felkészültem az újabb fájdalomhullámra, mikor valahonnan a távolból egy kétségbeesett kiáltás hallatszott.
- Ne! - a rémült hang Justinhoz tartozott. Összeszorult a szívem a tudatra, hogy ő is itt van; hogy rá is kegyetlen sors vár. Hangja azonban erőt adott, hogy résnyire nyissam szemem, észrevétlenül kilestem a szempilláim alatti résen. A félhomályt hamar megszokta a szemem, a sötétítőfüggönyök mind el voltak húzva, csak azokon keresztül szűrődött be halványan a nap fénye. Egy hatalmas test félig takarta kilátásom, de a lényeget így is láthattam. Egy hatalmas teremben tartózkodtunk, ami leginkább egy nagyobb tornaterem méretű nappalihoz hasonlított. Drágábbnál drágább, szebbnél szebb bútorok, remekmunkák tették pompássá, az összképet csak a túlságosan is fojtott hangulat rontotta el. A pár maffiózón túl ott volt Justin – két oldalról izmos felépítésű testőrök fogták közre. Rémület sugárzott egész lényéből, látványosan reszketett. Rettenetesen megsajnáltam. Egyetlen pillanat alatt teljesen felfordult az élete, s most már nem volt biztonságban sem. Ahogy tovább haladt tekintetem, farkasszemet néztem a világ valószínűleg legjegesebb szempárával, melyekben most egy vészjósló fény csillant. Szinte azonnal újra összeszorítottam szemem. Még láttam, hogy a Givanninak nevezett férfi emelte egy újabb ütésre, mikor ismét megakadályozták:
- Nem szükséges, ébren van – szinte láttam magam előtt, ahogy kegyetlenül mosolyog, nem tévedtem sokat. Immár nem volt mit rejtegetni, lelepleződtem. Erőt vettem magamon és lassan teljesen felnyitottam szemhéjam. Ahogy felültem, forgott velem a szoba, de tartottam magam. Megkötött kezekkel is éreztem, hogy szai tőrjeim nincsenek övemnél, arra pedig esélyt sem láttam, hogy Taurusom véletlen itt hagyták mellettem. Csak ekkor ért el a tudatomig, pontosan mekkora bajban voltunk. Justin Bieber és egy CIA-ügynök a legnagyobb orosz maffia feje, James Morrison kezében. Eluralkodott rajtam a pánik. A szobában elszórtan volt még vagy tíz terrorista, ellenük pedig semmi esélyem nem volt a menekülésre. Justinnal itt ragadtunk, s ki tudja, mit akarnak velünk tenni. Elmélkedésem közben a férfi fölényesen elém lépett kíváncsi, csillogó szemekkel méregetve.
- Szóval te vagy a CIA legfiatalabb fegyvere – szólt hozzám mézes-mázos hangon, de még így is kihallatszott szavaiból a gonoszság. - A Crase lány, Megan Crase.
Kicsit meglepődtem, hogy tudta a teljes nevem, de mi az, amit ő nem tudhat?
- James Morrison – köptem a szavakat undorodva, félelmemen áthidalva egyenesen sötét íriszeibe néztem.
- Ugyanolyan merész és vakmerő vagy, mint ahogy hallottam – kacagott fel harsányan. Még mindig ott élt bennem a félelem, de legbelül fellobbant a harag lángja. Magam előtt láttam, ahogy megölte édesanyámat, s most Justin is a fogságába esett. Megjegyzésével mit sem törődve álltam elő első, talán legfontosabb kérdésemmel:
- Mit akarsz tőlünk? - sziszegtem dühösen.
- Mindent a maga idejében, kislány – nézett rám lenézően, miközben intett egyet kezével Justin felé. A két izomagy engedelmesen megragadta a fiú karját, majd vonszolni kezdték felénk. Amint megálltak tőlünk pár méterre, tekintetem a barna szempárba fúrtam. Kétségbeesetten, rémülten nézett rám, az egész teste a reménytelenségről árulkodott. Sajnálkozva, bocsánatkérően néztem rá. Magamat kezdtem el hibáztatni; ha betartom a szabályokat, keményebben fellépek ötlete ellen, talán nem itt lennénk. Rájöhettem, miért van tiltva a szoros kapcsolat a szervezetnél. Justin nem tudott volna meggyőzni, ha nem kötnek hozzá erős szálak. Gondolataimból egy magas sikoly, majd egy ajtócsapódás hangja zökkentett ki. Azonnal felkaptam a fejem és abba az irányba néztem, hozzám hasonlóan mindenki így tett. Egy sötét hajú lány a földön fekve remegett, nem tudtam levenni szakadt ruháiról, a véres foltokról szememet. Egy mögüle érkező kemény hang utasítására lassan felemelte a fejét, majd feltápászkodott. Egy pillanatra lefagytam. Az ismerős, fiatal lány arca, fehér bőre tele volt ütések, zúzódások nyomaival; borzalmasan nézett ki. Mellettem Justin hitetlenkedve, teljesen sokkoltan ejtette ki a nevet: Selena. Az énekes- színésznő megtört pillantása ránk vetődött, s arca csalódottságról árulkodott. Ahogy végigmértem, el sem tudtam képzelni, mit tehettek vele ezen a helyen, milyen szörnyű kínokat élhetett át. Még ha nem is vagyunk jó viszonyban, megsajnáltam. Mégiscsak egy ártatlan fiatal lány, aki ezek után már nem fogja tudni ugyanúgy élni az életét. Mellettem Justin légzése szaporábbá vált, ahogy felfogta a látványt. Mindkettőjükért összeszorult a szívem. A tudat, hogy nekem kellett volna megvédeni Justint, és elbuktam, még nehezebbé tette azt, hogy elviseljem. De próbáltam erősnek maradni; legalábbis annak látszani.
- Itt van a lány, ahogy parancsolta, uram – szólalt meg a Selena mögött álló férfi, s ekkor vettem csak észre mellette a velünk egyidős lányt. Szőke haja lágy hullámokban omlott a vállára, zöld szemei gonoszul csillantak meg, ahogy tekintetünk találkozott. Hirtelen megijedtem. Abban biztos voltam, hogy ő nem egy rab – erről tökéletes sminkje és ruhája meggyőzött. Az is átfutott az agyamon, hogy talán Morrison fiatalokat toboroz a maffiába a CIA mintájára, de ezt elképzelhetetlennek tartottam. Észrevettem még mást is: a lány bosszús tekintete áradozóvá vált, amikor Justinra tekintett. Homlok ráncolva próbáltam összetenni az adatokat, de valahogy nem álltak a helyükre a darabkák. Még mindig zavaros volt az egész ügy, és egyre bonyolultabbá vált. Közben a maffiavezér szórakozott pillantással fürkészte arckifejezéseim, majd széles vigyorra húzta a száját.
- Hadd mutassam be a lányom, Evelynt – mutatott a lányra, mire teljesen lesokkoltam. Sohasem gondoltam volna, hogy James Morrison, a világ legveszélyesebb embere családot alapít. Döbbenetemből a lány örömteli kacagása szakított ki, majd szorosan megölelte apját.
- Köszönöm, apu! - mondta boldogan.
- Nincs mit, kislányom – felelte a férfi ugyanolyan fölényes hangon, de a szemében valami egészen mást véltem felfedezni: szeretetet. Talán csak képzelődtem, hiszen mire ismét felemelte tekintetét, csak a rideg üresség fénylett benne.
- Sel... jól vagy? - kérdezte hirtelen rekedt hangon Justin, amire mindenki felé nézett. A megszólított személynek egy könnycsepp gördült ki a szeméből, majd még egy, és még egy. Justin ficánkolni kezdett, de testőrei szilárdan tartották egy helyben. Ezek után én sem állhattam tétlenül. Észrevétlenül próbáltam kezeimet kiszabadítani a bilincsből, de az túl szorosra volt állítva a normál mérethez képest. A fém belevágott húsomba, talán még sebet is ejtett kezemen; hamar felmértem, ehhez nem fűzhetek nagy reményeket.
- Apa, tüntesd el azt a csajt! - nyivákolt Evelyn, mire rémült szemekkel néztem rájuk. Tudtam, mit jelent ez...
- Ne tedd! Engedd el, neked úgysem ő kell! Mit érsz el azzal, ha megölöd? Biztos vagyok benne, hogy nem fog beszélni, úgyis tudja, hogy akármikor elkaphatjátok újra – próbáltam rábeszélni a lehetetlenre, mire Justin is felfigyelt. Talán kezdett visszatérni lélekjelenléte, esdeklő pillantása rám vetült. Morrison felkacagott, majd oldaláról elővette fegyverét.
- Te csak ne próbálj meg engem rábeszélni akármire, kislány. Lehet, hogy a CIA bárki kis pitiáner kérésére hallgat, de ne feledd: amíg itt vagy, én döntök mindenki életéről; vagy haláláról – vigyorgott a szemembe gonoszan, s a következő pillanatban emelte a pisztolyát. Azonnal cselekednem kellett, hogy megóvjam legalább ettől Justint. Ha szemtanúja lesz ennek, teljesen össze fog törni. Az is éppen elegendő, hogy jelen van, de nem akartam, hogy még lássa is. Felültem az asztalra, amin nemrég ájultan feküdtem, s egy gyors, erős rúgással a földre kényszerítettem Givannit. Mielőtt még bárki reagálhatott volna, már a fiú előtt álltam épp abban a pillanatban, hogy a szobát betöltötte egyszerre két hang. A halál félelmetes, rémült sikolya és a gyilkos golyó útra indításának hangja. A könnytől csillogó barna íriszek szemembe fúródtak, tudta, itt már nem lehetett semmit sem tenni. Miután elhalt minden nesz, teljes némaság borult a teremre. Majd léptek zaja hallatszott, és egy kéz erősen megragadta karom, szinte szétroppantotta, majd rángatni kezdett. Nem ellenkeztem, bilinccsel nem tudtam volna. De tekintetem nem választottam el Justinétól. A fájdalom engem is ugyanúgy átjárt ezáltal, mint őt. Eltátogtam egy sajnálomot, míg kivonszoltak hátrafelé a helyiségből, csak őt néztem. Majd ahogy becsukódott előttem a kétszárnyú ajtó, oldalra fordítottam a fejem. Szembetaláltam magam a már jól ismert győzedelmes vigyorral, mire csontomig hatolt a rémület, de leginkább undort éreztem a férfi iránt.

XVI. fejezet

- Megbeszéltük, hogy rejtőzködni fogsz! Mondtam, hogy nem lehet feltűnést keltenünk! - rivalltam Justinra út közben.
- De ezek egy anyajegyről felismertek! - védekezett maga is meglepetten, mire elkerekedett a szemem.
- Tudtad, hogy nagyon megszállott, őrült rajongóid vannak? - kérdeztem óvatosan, ahogy lefordultunk a sarkon.
- Néha tényleg azok, de én így szeretem a beliebereimet – mosolyodott el őszintén, amitől nekem is halvány mosoly kúszott arcomra. Jó volt látni, mennyire szereti a rajongóit, ismét sokat nőtt szemeimben. Hirtelen rántást éreztem karomon, értetlenül fordultam a fiúhoz.
- Azok paparazzik – mutatott a túloldalra, ahol valóban pár férfi sétált kezükben fényképezőgépekkel, kamerákkal. Még jobban megszaporáztuk lépteink, mikor oldalról egy „Istenem!” felkiáltásra lettem figyelmes. Automatikusan odafordultam a legrosszabbtól tartva, de nem láttam sem lövöldözést, sem verekedést; helyette egy tucat vaku villogását, amik ránk irányultak.
- Azt ne mondd, hogy ilyen távolságból ők is az anyajegyedről ismertek fel! - morogtam. Egy pillanat múlva a csillogó fények teljesen elvakítottak, a lesifotósok körgyűrűt alkottak körülöttünk. Egyikőjük lerántotta a szupersztár fejéről kapucniját, amit már tényleg a pofátlanság netovábbjának tartottam. Ezután még sebesebben villogtak a fények, majd kérdések százaival leptek el minket.
- Justin! Igazak a hírek?
- Eltűntél! Ki ez a lány?
- A barátnőd?
- Köze van azokhoz a dolgokhoz, amik most körülötted zajlanak?
- Létezik a maffia?
- Mondj valamit!
Egyre idegesebb lettem. Dühített a helyzet. Azt hittem, ez csak egy egyszerű, ártatlan séta lesz, de tévedtem; mindenhol felismerték Justin Biebert. Miközben a fiú azt hajtogatta, hogy nem nyilatkozik, keservesen próbáltam magunknak utat törni a tömegen keresztül. A felhajtást látva csak még több kíváncsi lélek gyűlt körénk, még jobban megnehezítve helyzetünk. A szemtelen fotósok nemhogy elengedtek volna, csak erőszakosabban tolták arcunkba a kameráikat. Bármit megtettek volna a most minden pénzt megérő képekért, videókért, de ez igazán túlzás volt.
- Mit szoktál ilyenkor csinálni? - kérdeztem Justint, mikor egymás mellett nyomorogtunk. Az én módszereim előtt mindent meg szerettem volna próbálni, ami lehetséges.
- Hívom Kenny-t – felelte. Értetlen pillantásomra csak lemondóan megrázta a fejét. Kezdett nagyon elegem lenni a helyzetünkből. Az idő sürgetett, nem maradhattunk tovább egy helyben, muszáj volt visszatérnünk szállásunkra.
- Figyelem! - kaptam ki az egyik nő kezéből a mikrofonját, mire egy pillanatra csend lett. Ám utána újból kérdésekkel bombáztak, ezúttal engem is.
- Csendet kérek! Justin mindent el fog mondani, de ehhez teljes csendet kérek! - elhallgatott az eddig oly bántó moraj, minden figyelem ránk irányult. Justin kérdőn nézett rám, de nem volt időm neki magyarázni, számhoz emeltem a mikrofont. Zsebemhez nyúltam, majd előkaptam jelvényem.
- Megan Crase, CIA – mondtam hangosan és érthetően, kezemben a nyitott igazolvánnyal. Elképedt, hitetlenkedő arcokkal találtam szemben magam, a hír meglepte őket.
- Egy kicsit fiatal vagy, kislány – nevetett fel valaki, majd többen is követték példáját.
- Ha így nem hiszik el... - sóhajtottam, és kelletlenül előhúztam táskámból pisztolyomat, s előre szegeztem. Azonnal hátrahőköltek pár lépést a közelállók.
- Nem szándékozom kárt tenni senkiben, szóval azt kérném, engedjenek el minket! - mondtam emelt hangon. Az ijedt emberek egy folyosót nyitottak előttünk, ahol minden gond nélkül át tudtunk menni.
- Még azt kérném önöktől, hogy felejtsék el a ma reggelt! Nem akarom, hogy egy képkocka, akár egy szó is nyilvánosságra kerülne erről. Ha mégis, a CIA gondoskodni fog arról, hogy ne legyen munkájuk. Higgyék el, meg van a hatalma. Köszönöm!
Ahogy hátunk mögött hagytuk őket, hallottam a susmogást, ami végigfutott az embertömegen. Justinnal ismét egy gyorsabb ütemet vettünk fel, már az út felénél jártunk. Szemem idegesen ugrált a járókelők között, miközben kezem folyamatosan táskámban, fegyverem markolatán pihent. Nem akartam a nyílt utcán összetűzésbe keveredni, ártatlanok is veszélyben voltak, amíg itt voltunk. A következő mozdulatsorok egy pillanat alatt zajlottak le. Egy nagy darab férfi, aki már egy ideje velünk párhuzamosan haladt az út túloldalán, fekete kabátja alá nyúlt. Agyamban rögtön megszólalt a vészcsengő. A mellettem sétáló gyanútlan fiút hirtelen belöktem egy ház sarka mögé, ezzel egy időben nyúltam csipogómhoz és ugrottam a felém száguldó golyó elől egy autó mögé. Amint a pisztoly hangja végigjárta a környéket, kitört a pánik. A lakosság fejvesztve menekült minél messzebbre a lövöldözés hangjától, csak körülbelül tíz ember tartott felénk rendületlenül. Tudtam, ellenük egyedül nincs esélyem, amíg a felmentő csapat meg nem érkezik legalább feltartóztatni őket. Nem volt más esélyünk, futnunk kellett, amíg az egységek meg nem érkeznek. Justin rémülten pislogott rám a ház fala mögül, mikor észrevettem, jobbról egyenesen a fiú felé közeledett pár maffiózó. Felugrottam, majd golyókat repítve feléjük odarohantam mellé. Megragadtam karját, a ház fala mellett rohanva menekültünk. Mikor kiértünk egy másik utcába, jobbra fordultunk. Még mindig tüzeltek ránk hátulról, követtek minket. Egyre szaporábban rakosgattam egymás lé lábaim, mellőlem Justin zihálása hallatszott. Az én szívem is egyre hevesebben dübörgött mellkasomban, ahogy magunk mögött hagytuk a métereket.
- Balra! - kiáltottam hirtelen, mikor az előttünk álló háztömb mögül több fekete ruhás, fegyveres alak ugrott ki. Lélekszakadva rohantunk át az úttesten, a kocsik fék csikorgatva fékeztek körülöttünk. A túloldalon loholtunk párhuzamosan támadóinkkal. Mivel az utca addigra már teljesen kiürült, nyugodtan támaszkodhattam Taurusomra. Karomat oldalra nyújtva lőttem feléjük, de nem értem rá megnézni, eltaláltam-e valakit. Megállíthatatlanul futottunk tovább, de tudtam, nem tarthatjuk örökké ezt a kimerítő tempót. Magamban gyorsan megpróbáltam feltérképezni a területet. Ha számításaim megfelelőek voltak, már csak az előttünk ötven méterre álló sarkon kellett volna lefordulnunk, a 300A ott lett volna az utca végén. Az utolsó halvány reménysugárba kapaszkodva próbáltam gyorsabb ütemre ösztökélni lábaimat, de ez már lehetetlennek bizonyult. Közben kilőttem egy-egy golyót a maffiózókra, hátha vissza tudom őket tartani, míg a CIA kiérkezik. Hirtelen egy éjfekete autó száguldott el mellettünk, reménykedtem, hogy a felmentő sereg az. De amikor pár méterre előttünk felhajtott a járdára elállva utunkat, ezt elvetettem. Mindketten reflexszerűen megtorpantunk, majd gyorsan felmérve helyzetünk az egyetlen szabad út felé tereltem Justint. Azonban ez sem egészen úgy alakult, ahogyan azt terveztem. Hirtelen iszonyú fájdalmat éreztem lábamban; eltaláltak. Egy pillanatig semmit sem érzékeltem a külvilágból, a golyó okozta fájdalom teljesen elvakított. A lábam felmondta a szolgálatot, arccal a szürke betonra zuhantam. A fiú tovább menekült, még nem vette észre, vagy csak emlékezett arra, hogy mit beszéltünk meg kora reggel... Bár nehezen, de sikerült meggyőznöm, hogy ha ilyen helyzet áll fenn, és velem történik valami, ő csak rohanjon haza, ahogy csak bír. Próbáltam feltápászkodni, de a kín átjárta egész testemet, izmaim cserben hagytak. Könnyes szemeimen keresztül csak annyit láttam, hogy a fiú ígéretéhez híven futott tovább, ám pár fekete ruhás máris eltrappolt mellettem, hogy utolérjék célpontjukat. Már csak ő érte imádkoztam, hogy mentse meg a CIA, hisz itt most nem én voltam a legfontosabb. Jelen pillanatban úgy éreztem, akár magamat is feláldoznám érte, hogy az életét mentsem. De ez lehetetlen volt.
- Te őrült! Ha megölted volna, a főnök kinyírt volna minket! - hallottam közelről egy ideges férfihangot.
- Nem hiába küldött Morrison engem kémkedni, a legjobb vagyok! Ott is voltak gyakorlatok, szóval nem felejtettem – szólt vissza élesen a másik. Az utóbbi hang túl ismerős és borzasztó volt ahhoz, hogy igaz legyen. Csak azzal áltattam magam, hogy túl messze voltak, csak képzelődtem. Utolsó tartalékaimmal felemeltem Taurus PT99-esem, és a Justinhoz legközelebb lévő alakokkal végeztem. Alig bírtam egyenesen tartani karomat, de ha elhibáztam volna, végzetes következményekkel kellett volna szembenéznem. Három lövedék után kétségbeesetten tapasztaltam, hogy kiürült a táram, immár nem tehettem semmit sem. Életösztönöm a lépések hallatára kényszerített, hogy megpróbáljak legalább kúszni, nem volt értelme. Egy pillanattal később már tehetetlenül vergődtem egy maffiózó karjai közt, s néztem végig, ahogy elkapták a fiút és a földre teperték. Hirtelen engedett a vasmarok, mire ismét reménykedni kezdtem az ügynökség segítségében, de a következő pillanatban egy tenyeret éreztem vállamon.
- Ugye hogy hiányoztam, szívem! - duruzsolta mézes-mázas hangon fülembe az előbbi hang, aminek hatására megfagyott a vér az ereimben. Nem voltak többé kétségeim a férfi kilétét illetően.
- Hogy tehetted?! - sziszegtem dühösen, de csak harsány kacagást kaptam válaszul.
- Majd később mindent megtudsz – mondta titokzatosan, majd csak egy émelyítő szagot éreztem arcomban. Elkábítottak, újra...

XV. fejezet

- Már öt napja vagyunk itt bezárva, én ezt nem bírom! - fakadt ki Justin már sokadszorra. Napjaink nyugodtan, unalmasan teltek; s a fiú ezt már nem igazán bírta. Én még el tudtam volna viselni, de hirtelen kitörései engem is kezdtek megőrjíteni. Teljes mértékben megértettem őt, hiszen eddig folyamatosan utazott a világ körül, nem volt hozzászokva a bezártsághoz. De tekintettel arra, hogy az élete forgott kockán, viselhette volna jobban a helyzetet. Én személy szerint örültem, hogy itt még nem ért minket semmilyen támadás.
- Még bírd ki egy kicsit!
- Mindig ezt mondod – feküdt el a hatalmas bordó, fekete mintázatú szőnyegen, miközben az ablakokon lesett kifelé. - Nekem friss levegőre van szükségem. Ne sértődj meg, de naponta millióan szoktak körülvenni, most meg csak te vagy itt mellettem. Nem, mintha ez rossz lenne, de muszáj társasági életet élnem!
- Tudom, Jus, de ha nem akarsz meghalni, még itt kell maradnod egy darabig – válaszoltam. Kezdtem kijönni béketűrésemből, ez hangomon is hallatszott. A fiú sóhajtott, majd egy fokkal nyugodtabban folytatta:
- Elhiheted, hogy nem akarok, de kezdek itt benn megőrülni. Legalább a környéken sétálhatnánk. Már szinte egy hete nem támadtak meg minket, miért pont most találnának ránk?
Igaza volt. Én is vágytam rá, hogy elhagyhassuk kis időre a házat, de aggódtam. Ha akkor ér minket valami, az én felelősségem lett volna. Azonban minimális esélye volt, hogy a maffia nyilvánosan, fényes nappal támadna. Sóhajtottam, majd bólintottam beleegyezésem jeléül.
- Köszönöm! - ugrott nyakamba, mire majdnem hátraestem vele együtt.
- Még ne örülj ennyire, a CIA-nak is bele kell egyeznie – nevettem fel, de ő csak vigyorogva nézett rám, karjaival még mindig szorosan ölelve.
- Már az is sokat jelent, hogy te belementél – öröme fokozatosan átragadt rám is, csillogó szemeinek látványa melegséggel töltötte el szívemet. Felindultságomban nyomtam egy puszit arcára, majd kibontakoztam öleléséből, és felhívtam felettesem mobilját.
- Mondjad, szívem! Csak nem hiányzom? - hallottam Fred hangját, s elképzeltem, ahogy a vonal túlsó végén vigyorogva ül bőr székében.
- Kitalálom, egyedül vagy – mondtam lemondón, mire felnevetett. Beletrafáltam.
- Valld csak be, hogy nem tudsz elfelejteni és csak rám vágysz! - kezdett felmenni bennem a pumpa, de most, hogy ilyet szerettem volna kérni tőle, nem hagyhattam, hogy eluralkodjon rajtam a düh. A feszültségem ideges járkálással próbáltam levezetni, amit Justin furcsa pillantásokkal követett.
- Beszéljünk komolyan. Lenne egy kérésem... - kezdtem higgadtan.
- Hallgatlak.
- Arra gondoltunk, hogy mivel eddig nem jött az ellenség, tehát nem tudják, hol vagyunk, esetleg kimehetnénk. Csak ide a környékre – mondtam picivel kedvesebben, majd reménykedve vártam válaszát.
- Megbeszélem Mr Houstonnal, de el fogja fogadni. Az engedélyt megadom. Írni fogok New Yorknak, vigyázz a srácra, bébi! - az elején még komoly volt, ám végére visszatért igazi, bosszantó énje. Ezt figyelmen kívül hagytam, s magam is meglepődtem, hogy ilyen könnyen belement. Úgy gondoltam, többet kell majd győzködnöm.
- És még valami... - kezdtem, de közbevágott a szavamba.
- Nyugi, nem mondom el apádnak – biztosított, bár nem bíztam benne, reméltem, hogy nem teszi. Akkor végleg lemondhattunk volna arról, hogy levegőzzünk egy kicsit.
- Kösz – kurta válaszom után letettem a telefont, és egy hatalmas vigyorral az arcomon fordultam Justinhoz.
- Mikor indulunk? - kérdezte azonnal, mire feltartottam a kezem.
- Majd ha itt is tudni fognak a tervünkről – csillapítottam le. A fiú egy nyögés kíséretével huppant le a kanapéra, majd bekapcsolta a tv-t. Felnevettem, aztán társultam hozzá. A csapat, akik éjszakára jöttek őrködni, adtak egy csipogót a holnapi kiruccanásunkhoz. Ezzel baj esetén jelezni tudunk nekik, s percek alatt be tudják mérni, hol vagyunk. A másnap reggelig tartó órák lassabban teltek, mint az eddigiek, túlságosan vártuk, hogy elhagyhassuk börtönünk.
- El sem hiszem! - örvendezett Justin reggel kilenckor, ahogy bezártam magunk mögött a bejárati ajtót. Úti célunk egy egy pár saroknyira lévő Starbucks volt, amire az interneten akadtunk rá. Bár még ott lappangott bennem az aggodalom, reméltem, hogy ez alatt az egy óra alatt nem lép fel semmilyen komplikáció. Ennek érdekében a fiúval egy fekete nadrágot, szürke kabátot vetettem fel. Haját sapkája alá tűrte, arra ráhúzta csuklyáját, még egy szemüveget is orrára helyezett. Szinte biztos voltam benne, hogy nem fogják felismerni. Engem is elöntött a boldogság, amint mélyet szippantottam a hűvös levegőből. Arcom a gyenge, téli napsugarak simogatták, ahogy egymás mellett lépkedtünk az utcán. Bár az emberek úgy mentek el mellettünk, hogy ránk se néztek, nyitva tartottam a szemem. Nevetgélve léptünk be a kávézóba, ahol még csak páran üldögéltek, de az összes szem ránk szegeződött.
- Csak menj tovább, természetesen! - hallottam a fiú suttogását, ahogy megfogta a kezem. Rámosolyogtam, majd megindultunk a pult felé. A mögötte álló fiú küldött egy csábos mosolyt felém, ezután – mivel az illem megkívánta – Justinra is vetett egy pillantást.
- Egy fahéjas kapucsínót kérnék, és egy... - a pultnak támaszkodó fiúra néztem, mire bólintott.
- Kettőt – helyesbítettem, majd a fekete hajú srác pohárért nyúlt, megtöltötte azokat.
- Parancsolj – mosolygott édesen, miközben odanyújtottam neki az árát. Vidáman ültem le egy asztalhoz, Justin velem szemben foglalt helyet.
- Láttad, hogy próbálkozott ez a pasi? - kérdezte felvont szemöldökkel, miután kortyoltunk egyet az édes folyadékból.
- Csak nem féltékeny vagy? - nevettem fel.
- Rá? Dehogyis! - húzta fel sértődötten az orrát. Az asztalán fekvő keze mellé csúsztattam az enyémet, mutatóujjammal körözni kezdtem kézfején.
- Túl bonyolult lenne őt beavatni a munkámba – vontam vállat. - És téged már nem kell.
- Csak legyünk túl ezen az egészen – sóhajtott csukott szemekkel. - Milyen jó lenne itt ülni úgy, hogy nem kéne bujkálnunk.
- Majd megéljük azt is – mosolyogtam rá biztatóan. Ahogy kortyolgattuk a kapucsínót, szemem körbe-körbe járt az asztalok között. Nem messze tőlünk ült egy szőke hajú tinilány, aki feltűnően sokszor idepillantott. Aggódni kezdtem.. Nem tartottam valószínűnek, hogy a kislány a maffia tagja, magamból kiindulva még ez is lehetséges volt. Innen csak annyit láthattam, hogy sebesen pötyög telefonja gombjain. Ekkor mobilom rezegni kezdett táskámban a Taurusom mellett. Kikaptam, a kijelzőn apa neve állt.
- Szia, apa – köszöntem nyugodtan, de ideges hangja elfeledtette velem a reményt, hogy jó szemmel néz kis sétánkra. Tudtam, hogy előbb-utóbb úgyis rájön, csak reménykedtem, hogy inkább utóbb.
- Megan Crase, nem mentek sehova! Mégis hogy képzelted?! - hangja dühösen zengett, most az egyszer örültem, hogy nem láttam arcát. Hogy ne keltsünk túl nagy feltűnést itt benn elkövetkezendő vitánkkal, inkább elhagytam a kávézót.
- Sajnálom, apu... Nemsokára visszamegyünk – feleltem ártatlan hangon.
- Mi? Most azonnal visszamentek a 300A-ba, különben tényleg lecseréltetlek! Kislányom, maga James Morrison vadászik Justinra, ennél több ésszerűséget vártam tőled.
- De nem történt semmi! Elővigyázatosak vagyunk, a CIA pedig bármikor tud jönni segíteni – vetettem ellen.
- És ha nem érnek oda időben? Nem élném túl, ha valami bajod esne!
- Nem fog – állítottam határozottan. Ahogy közben megfordultam, az ajtón keresztül azt láttam, hogy asztalunknál egy kisebb lánycsoport álldogált.
- Most le kell tennem.
- Rendben, de vigyázzatok magatokra! Szeretlek – elbúcsúztunk, majd gyors léptekkel visszatértem Justinhoz. A fiú épp autogramokat osztogatott, miközben azt hajtogatta, hogy jól van és nincs semmi baja.
- Ez meg mi? - kérdeztem élesen, mire mindenki rám kapta tekintetét.
- Bocsi, felismertek – nézett kétségbeesetten a fiú.
- Te meg ki vagy? - kérdezte az előbbi szőke csaj. Ráemeltem komor pillantásom, de próbáltam megőrizni hidegvérem.
- Az nem lényeg - vágtam rá. - Lányok, menjetek el, és ne szóljatok erről senkinek, még a szüleiteknek se felejtsétek el ezt az egészet! Ha nem így tesztek, Justin talán nem éli meg a holnapot.
Talán kicsit nyersen fogalmaztam, de muszáj volt megértetnem velük a helyzet súlyát.
- Akkor igaz, hogy... - csuklott el egyikőjük hangja, mire mindannyian ijedten néztek rá.
- Erről nem mondhatok semmit – szögeztem le. - De most menjetek!
Nem akartam nagy feltűnést kelteni, páran már így is kis csapatunkat figyelték; de nem mozdultak.
- Én... pár perce kiírtam twitterre, hogy Justin itt van – suttogta a szőke szégyenkezve.
- Ne már! Twitter? Ez most komolyan? - nyögtem fel. Kezdtem elveszteni a béketűrésem a fiú rajongóival szemben. Sétánk amúgy is kockázatos volt, most pedig egyenesen életveszélyesé vált.
- Töröld ki, és menjetek el innen! - utasítottam őket. - Mi pedig most azonnal indulunk haza.
A lányok arcukon félelemmel arrébb álltak, majd megfogtam a fiú kezét és húzni kezdtem. Közben visszarakta fejére a csuklyáját, ami a leleplezés pillanatában lekerült róla. Sietős léptekkel haladtunk az utcán keersztül, Justin alig bírta tartani a tempót. De nekem csak az számított, hogy mielőbb beérjünk a biztonságot nyújtó házba.

XIV. fejezet

Selena fanok, ne öljetek meg! xD Amúgy jó olvasást, ez a rész egy kicsivel több izgalmat tartogat, mint az előzőek.

A New York-i repülőtérről csendesen, nyugodtan telt utunk a 300A-ig.
- Pedig már vártam, hogy egy palotába jöjjünk – mondta csalódottan a fiú, miután kiszálltunk az autóból. Valóban sokkal visszafogottabb volt, mint a korábbi ház, de én nem bántam. Sokkal inkább otthonosabbnak találtam a kis kétemeletes szürke házat. A környék is forgalmasabb volt, így támadás esetén a maffia kockázatot vállalna – bár én James Morrionból már mindent kinézek -, azonban a védekezés is nehezebb. A helyi CIA egység, aki utunkat vigyázta megvárta, amíg beléptünk az ajtón, majd elhajtottak. Justinnal rögtön elkezdtük végigjárni a házat. Belülről is épp olyan szerénynek tűnt, mint kívülről, egészen addig, míg be nem léptünk a biztonsági rendszerek szobájába. Számítógépek, monitorok álltak egy hosszú asztalon, míg a szemközti falon különböző fegyverek lógtak a legjobb fajtákból. Miközben a fiú az utóbbiakhoz lépett és elmerengett gondolataiban, beállítottam a biztonsági rendszert.
- Csak nem szeretnél te is egyet? - kérdeztem játékosan, ahogy végeztem. Vigyorogva felém fordult.
- Olyan menő lennék egy ilyennel a kezemben! - leemelt a tartójáról egy gépfegyvert, majd vállához emelte. Gyorsan ott termettem előtte és kikaptam kezéből a halálos fegyvert.
- Ez veszélyes játék – mondtam komoran. Nem egyszer volt már rá példa, hogy a hozzá nem értők okoztak balesetet. Annak meg végképp nem adtam volna ilyet a kezébe, aki egy szai tőrrel is képes megsebesíteni magát.
- Bocsánat – sütötte le szemeit, mire elnézően bólintottam.
- Előbb fegyvertartási engedélyt kell szereznek – nevettem fel, hogy oldjam a beálló feszült hangulatot, majd kimentünk. Amint ledobtuk magunkat a kényelmes fotelekbe és bekapcsoltuk a TV-t, megszólalt a telefonom.
- Szia apu, ne aggódj, minden a legnagyobb rendben! - mondtam anélkül, hogy beleszólhatott volna.
- Ennek igazán örülök, de itt nincs – hallottam aggodalmas hangját. Egy pillanat alatt elszállt minden jó kedvem. Elsötétült arccal felálltam és elhagytam a szobát.
- Mi történt? - próbáltam úgy beszélni, hogy Justin ne hallja; nem szerettem volna, ha pánikba esik ok nélkül.
- Az előbb kaptuk a hírt, hogy Selena Gomez eltűnt. Eddig minden jel arra utal, hogy Morrison keze van benne, szerintünk a twitterüzenete volt erre az ok. Talán belőle akarja kiszedni, hol is vagytok pontosan. Meg kell tudnod Justintól, pontosan mit tud az a lány – darálta apu, közben én is egyre kétségbeesettebb lettem.
- Rendben, megteszek mindent. Majd visszahívlak – feleltem, aztán kinyomtam a mobilt. Épp azon járt agyam, hogyan adagoljam be mindezt Justinnak, mikor rémülten kiáltotta a nevem. Berohantam hozzá, de csak feszülten bámulta a képernyőt. A tévében épp egy hírközlő műsor ment, a műsorvezető mögött Selena és Justin közös fotójával.
- Nemrég értesültünk arról, hogy Selena Gomez, Justin Bieber barátnője, aki a napokban teljesen felbolygatta a világ nyugalmát, nyomtalanul eltűnt – kezdte a szőke nő. - Talán a két eset összefügg? A rendőrség teljes erővel keresi a lányt. Tudomásunkra jutott, hogy Selena korábban az egyik leghíresebb közösségi oldalon írta, hogy barátját a CIA őrzi, de azóta törölte a postot. A legtöbben azt hitték, ez csak pletyka, akik meg akarták nézni, nem találták az üzenetet. Ám talán mégis igaznak bizonyult. Azt is írta, hogy egy 16 éves lány van most vele, Gomez kisasszony féltheti helyét a jóképű tinisztár szívében? Reméljük, hogy hamarosan jobb hírekkel szolgálhatunk felőlük, imádkozzunk a talán életveszélyben lévő híres fiatalokért!
Oldalra néztem Justinra, aki épp telefonján babrált, majd füléhez emelte. Tudtam, kit próbál hívni, ezért gyorsan elvettem tőle a mobilját és kinyomtam. Felháborodottan nézett rám.
- Miért nem hívhatom fel? Hadd beszéljek vele, hogy megmondhassa, már megint össze-vissza kavar a média!
Felsóhajtottam, majd leguggoltam elé. Két kezembe fogtam tenyerét, miközben együtt érzően néztem rá.
- Justin – magyaráztam nyugodt hangon. - Apa hívott. Selenát elrabolták, valószínűleg a twitteres ügy miatt tette Morrison. Sajnálom... De a CIA mindent megtesz, hogy épségben visszahozza.
Arca egyre sápadtabb lett, rémülten pislogott le rám.
- Meg kell mentenünk! - formálta lassan a szavakat. - Meggie, mentsd meg!
- Ez nem ilyen egyszerű... - feleltem még mindig higgadtan. - Azt sem tudjuk, hol van, az orosz maffia ellen alapos felkészülés nélkül pedig semmit sem tehetünk..
- Tehát ennyit ér a rohadt CIA! - kiáltotta dühösen. - Ha még ennyire sem vagytok képesek, hogy a francba védesz meg? Az orrotok elől rabolták el! Lehet, hogy az a féreg már meg is ölte, de ti csak karba tett kézzel ültök, és nem csináltok semmit! Már látom ,mennyit is ér nektek egy ember élete.
Hirtelen kirohanása meglepett, de tudtam, nem volt önmagánál. Sokkolta a tudat, hogy egy számára fontos személy ekkora veszélyben van, még az ilyen helyzeteket is megtanították kezelni. Szemet hunytam sértegetései felett, de mielőtt megszólalhattam volna, Justin telefonja hangos zenélésbe kezdett mellettünk. A fiú gyorsabban nyúlt érte, majd kihangosítva felvette. Egy fagyos férfihang szólt bele, amiből még így is sütött a rosszindulat, végigfutott a hátamon a hideg.
- Bieber! Ha vissza akarod kapni a lányt... - tovább nem hallottuk, megszakítottam a hívást. Mire végigmondta volna, amit akar, rég lenyomozhatott volna minket. Már biztos volt, hogy Selena nála van, hisz az ő készülékéről hívott minket.
- Hidd már el, hogy nem tudunk érte többet tenni jelen pillanatban! - mondtam. Látszólag lecsillapodott; fejét lehajtotta, kezeivel hajába markolt. Szívfacsaró volt a látvány.
- Kérlek, mondj el mindent, amit Selenának mondtál a CIA-ról, az egész ügyről – kezemmel felemeltem fejét, hogy szemembe tudjon nézni. Pánikkal teli tekintete engem is felzaklatott, de megőriztem hidegvérem.
- Csak annyit, hogy te vigyázol rám egy ideig, meg elmeséltem neki az akciókat – válaszolta halkan. - Hogy Morrison akar engem, azután már csak ő mesélt a saját dolgairól.
Egy ideig homlokráncolva méregettem őt, majd kezére simítottam enyémet.
- Nyugodj meg, minden rendben lesz – próbáltam megnyugtatni, de különösen nehéz volt, hogy még én sem hittem saját magamnak. Felálltam, és újra tárcsáztam aput, miközben kimentem. Szinte rögtön felvette.
- Okos kislány – mondta azonnal, mire értetlenül visszakérdeztem. - Az Echelonon most Justin mobilját figyelik kiemelten – magyaráztam, mire megértettem mindent. - Jól tetted, hogy letetted. De ugye minden rendben van?
Az Echelon a CIA olyan szerkezete, amivel a világon bárki telefonbeszélgetését, elektronikus üzeneteit le lehet leplezni, így könnyítve egy-egy nyomozást. Most a fiúra vannak állítva, így hallhatták a maffiavezér szavait.
- Persze – feleltem. - Morrison ha eddig nem is, már biztosan tudja, hogy tudjuk, ő áll a támadások hátterében.
- Rendben – mondta kissé feszülten. - A CIA még terveket sző, talán Selena mobilján keresztül vesszük fel Morrisonnal a kapcsolatot, így nyerhetünk egy kis időt.
- De ha rosszul sül el? - aggodalmaskodtam. - Így le tudnánk nyomozni, és szerintem ezt ő nem akarja. Gondolom fordítva is igaz.
- Igen, de ő is tudja, hogy hazai pályán mindenki előnyben van. Egyik szervezet sem olyan bolond, hogy önpusztító akcióba kezdjen. Majd hívlak, ha van valami. Vigyázzatok magatokra!
- Szia apu, szeretlek! - búcsúztam el. Justin még mindig ugyanolyan meggyötört arccal ült a fotelben, nagy lelki kínokat élhetett át. Az ülőalkalmatosság karfájára helyezkedtem, kezemet átraktam vállán, majd magamhoz húztam. Mint egy kisfiú, arcát hasamba temette, miközben megnyugtató szavakat suttogtam neki, amiknek nagyrészt semmi értelmük nem volt.
- Nem lesz semmi baja – Bár ebben én magam sem hittem, de nem akartam még jobban felzaklatni. A maffiavezér biztosan ki akarja hallgatni a lányt, hogy mit tud, ezért pedig minden eszközt bevet. A legtöbben hamar megtörnek akarata alatt, még a legerősebb idegzettel rendelkező edzett emberek is beszélni kezdenek neki egy idő után. Úgy véltem, a lány mindent elmondott neki, amit tudott, s félő volt, Morrisonnak ezek után nem lesz rá több szüksége... A CIA megpróbálja felvenni vele a kapcsolatot, abban biztos voltam, hogy a nem a kegyelméről ismert férfi nem fogja elengedni Selenát azok után, hogy ennyit tud róla. Mindezt inkább elhallgattam előle.

XIII. fejezet

Igazából nem készültem semmi bevezető szöveggel, de ezt muszáj kiírnom, hiszen egy kedves olvasómnak szülinapja van, ezért ezt a részt főleg neki ajánlom (de persze a többieknek is). Boldog születésnapot xikszyipszilon! =D

Ahogy kiléptünk az ajtón, egy ügynök rögtön segítségünkre sietett a csomagjainkkal. A parancsnok a sofőrrel beszélte meg az utolsó részleteket, mikor odamentünk hozzájuk.
- Crase-ügynök, a reptérig követjük önöket, New Yorkban az ottani csapat kíséri a 300A házig – tájékoztatott Taylor-ügynök, a jelenleg nálunk őrködő egység vezetője.
- Köszönöm – biccentettem felé. Justin, ülj be!
Pár pillanat múlva a fiú eltűnt a fekete ügynökségi autó sötétített ablakai mögött. Még váltottam pár szót sofőrünkkel, amíg a bőröndjeinket betették a csomagtartóba, majd én is beültem mellé. Nemsokára már Los Angeles forgalmas utcáin hajtottunk végig, előttünk – mögöttünk egy-egy szintén sötét, drága, páncélozott autóval. Gondolataimba merülve bámultam a rohanó embereket, akik talán semmit sem sejtenek a világban most is dúló szörnyű harcokról. Néha elgondolkozom azon, hogy milyen lenne az életem, ha nem lenne kapcsolatom a CIA-val. Nem kéne átélnem, hogy egy ismerősöm nem tér haza egy akcióról, kevesebb lenne a fájdalom, nagyobb békében, biztonságban lennék. De a küzdelem a jóért már annyira hozzám nőtt, hogy nem tudnám csak úgy itt hagyni. Mikor az adrenalinszintem hirtelen az egekbe szökik, ez az érzés szinte a lételememmé vált. Leírhatatlan érzés látni az emberek arcán a hálát, miután megmentettük az életüket. Ez az éltető erő számunkra, hogy folytassuk a munkát. Ezért nem is mondom, hogy sokkal jobb lenne nekem, így valahogy különlegesnek érzem magam. Merengésemből a combomhoz érő kéz szakított ki. A mellettem ülő srácra néztem, kérdő szemeivel találtam magam szemben. Anélkül, hogy mondott volna valamit, tudtam, mire várt. Beszélnünk kellett, ahogy ígértem.
- Tudod, hogy több van köztünk, mint barátság, és már apu is tudja. De nem lehet, amíg a védelmem alatt állsz, biztos nem. Egy kezemen meg tudnám számolni, kik támogatnák a kapcsolatunkat, magunkat is beleértve – fejtettem ki véleményem. Abban biztos voltam, hogy amíg ennek az egész ügynek nem lesz vége, nem szabad belekezdenünk semmibe.
- Ez azt jelenti, hogy...? - csillantak fel szemei, mikor felfogta szavaim valódi értelmét. Bólintottam.
- Ha utána nem leszel túl elfoglalt, és én sem, találkozhatunk – mosolyogtam rá. Közelebb csúszott hozzám, majd megfogta a kezem..
- De New Yorkban nincs senki, aki megtilthatná – búgta fülembe ellenállhatatlanul. A pillangók ismét ébredezni kezdtek gyomromban, ahogy egy gyengéd puszit lehelt arcomra.
- Mennyivel izgalmasabb titokban végigcsinálni! - suttogta, miközben a puszik sorozata elért szám sarkához.
- Igaz, de még nem szeretném. Majd talán ha vége ennek az egésznek – mondtam határozottan, ami pillanatnyi helyzetemnek köszönhetően nem volt egyszerű feladat. Csalódottan hátrahúzódott, és ajkait lebiggyesztve nézett rám.
- Rendben – sóhajtott. - Akkor várok heteket, hónapokat, amennyit csak akarsz.
Újra az ablak felé fordultam, s elmosolyodva nyugtáztam magamban szavait. Azt vártam, hogy megpróbál majd meggyőzni minden lehetséges módszerrel, és ezért hálás voltam neki. Szívem szerint rég a nyakába ugrottam volna, de még én sem voltam teljesen tisztában magammal. Abban biztos voltam, hogy nagyon kedvelem, talán a kelleténél jobban. Ugyanakkor féltem. Mióta beálltam a CIA-hoz nem volt kapcsolatom, azelőtt is csak egy, amikor folyamatosan titkolóztam a fiú előtt apu munkája miatt, így pedig nem volt az igazi. Ha belekezdünk Justinnal, fogalmam sem volt, hogy végződne. Mindketten rendkívül elfoglalt életet élünk, talán nem is tudnánk találkozni. Féltem, hogy Morrison miatt talán esélyt sem kapunk, még idő előtt végez valamelyikünkkel. Ahogy gondolataim egyre előrébb szárnyaltak a jövőben, egyszer csak megláttam a repteret jelző hatalmas betűket: LAX. Pár perc múlva a három kocsi megállt a repülőtér oldalán.
- Ugye azt tudtátok, hogy errefelé rengeteg a paparazzi? - kérdezte Justin mellőlem.
- Igen, ezért megyünk be itt – feleltem. – Csuklyát, napszemüveget fel!
Én is hasonlóképpen cselekedtem, majd mindenki kiszállt. Még egyszer megbizonyosodtam róla, hogy a jó öreg Taurus PT99-esem ott lapul oldalamnál, majd sietős léptekkel az oldalsó bejárat felé igyekeztünk. Az ügynökök egy körgyűrűbe foglaltak minket, hogy gond esetén könnyedén meg tudjanak védeni, valamint így is takarták a tinisztárt. Az ajtó mögötti két biztonsági őrrel gyorsan egyeztettünk, majd a személyzeti folyosón keresztül kijutottunk a leszállópályákhoz. Hatalmas utasszállítók mellett mentünk el, míg oda nem értünk CIA magángépéhez. Rövid utunk alatt elhaladtunk egy tinilányokból álló csoport mellett, mire a szorosan mellettem lépkedő fiú nyakát behúzva húzta fel gallérját.
- Nem biztos, hogy mindenki a rajongód! - kuncogtam fel. Bár abban igazat adtam neki, jobb az elővigyázatosság. Miután igazoltuk magunkat a repülő őrénél, felszállhattunk. A gép nem volt túlságosan nagy, a pilótafülke mögött volt az utastér, aminek falai mentén volt egy-egy hossz, kényelmes, már szinte kanapénak nevezhető üléssor.
- Kérem, kapcsolják be öveiket, felszállunk! - hallottunk egy mély hangot a hangszóróból, mire leültünk. A repüléssel nem voltak gondjaink, hiszen mindketten megszoktuk már munkánk során. Vicces, hogy ennyi mindenben hasonlítunk, mégis szinte teljesen különbözünk.
- Szerinted ott nem fognak megtalálni minket? - törte meg a csendet a fiú aggódó hangja.
- Nagyon remélem. James Morrisonnál sohasem lehet tudni, mit forral a fejében – feleltem őszintén. Nem láttam értelmét, hogy pont előle hallgassak el valamit, még ha az talán megnyugtatná is. Tudnia kellett az igazságot, így éreztem fairnek.
- Pontosan mikor nem kell már házi-őrizetben lennem?
- Először úgy volt, hogy ha minden rendben lesz, egy hét – kezdtem. - Aztán kétszer is megtámadtak, kiderült, hogy ki áll a háttérben... Talán még két hét, de utána is ügyelni fog rád a CIA, csak nem ilyen látványosan. És ezt nem szabadott volna elmondanom...
- Szóval elengedtek, de utána még titokban leskelődtök utánam? - vonta fel szemöldökét. Bólintottam, majd megeskettem, hogy titokban tartja az új információt.
- Te fogsz szemmel tartani utána is? - nézett rám csillogó szemekkel.
- Nem hiszem – nevettem fel csalódott arcát látva.
- Ugye azt tudod, hogy nem várhatok a végtelenségig? Néha egy-egy elvétett érintés, csók sokat segítene – húzódott közelebb hozzám ismét, de elhajoltam előle. Ezzel a viselkedésével még nekem is megnehezítette ellenállásom.
- Még ennyit sem lehet? - nézett rám kiskutya szemekkel, miközben összekulcsolta ujjainkat. Tekintetének lehetetlen volt nemet mondani, érintése melegséggel töltött el. Mielőtt elhatározásom ellenére valami őrültség csúszott volna ki a számon, inkább nem szólaltam meg. Megszorítottam kezét, és egy mosollyal jeleztem beleegyezésem. Egy óriási vigyor terült szét arcán, majd úgy szorította kezem, mintha sohasem akarná elengedni. Hamarosan újra gondolataimhoz száműzve magam dőltem hátra. Mozgalmas nap volt, úgy éreztem, mintha egy teljes hét telt volna el. Csak reméltem, hogy New Yorkban nyugisabb lesz a helyzet. Egyszer csak azt éreztem, hogy Justin vállamra hajtotta a fejét. Már épp szólni akartam, mikor a gép zúgásán túl meghallottam édes szuszogását. Elaludt. Biztosan kimerült a napokban, az utolsó éjszaka azt sem tudom, hol aludt, vagy aludt-e egyáltalán. Óvatosan, hogy fel ne keltsem kikapcsoltam a biztonsági-övem, majd az övét is. Ám ahogy a fekete szíj tartása engedett, teste előredőlt. Mielőtt megfoghattam volna, feje ölemben pihent.. Ösztönösen birizgálni kezdtem egy hajtincsét, míg gyönyörködtem ebben az alvó szépségben. Mert valóban az volt, más szót nehezen tudtam találni. Lehajoltam, hogy egy apró puszit nyomjak arcára. Mintha elmosolyodott volna álmában, de nem ébredt fel. Kezeim feje alá csúsztattam, majd felemeltem. Felálltam az ülésről, aztán fejét visszahelyeztem rá. Jobb volt így, hogy átültem a másik oldalra, érzéseim kezdtek elmélyülni iránta. Talán még belé is tudnék szeretni... egyszer. Elővettem mobilom, ezzel próbáltam elütni az időt. Körülbelül gél óra múlva azonban különös hangokat hallottam. Azonnal felkaptam a fejem. Justin velem szemben dobálta magát az lésen, miközben álmában nyögdécselt; rémálom gyötörte. Hogy megszabadítsam a szenvedésétől, odaléptem mellé.
- Justin, Justin! - szólongattam, és a vállát ráztam. Szemei hamar kipattantak, nehézkesen kapkodott levegő után. Felült, s mikor felfogta, hol van valójában, rám nézett.
- Sajnálom – mondta. Először nem értettem, mit, de aztán arcán megpillantottam a szégyen foltjait.
- Ugyan már – mosolyodtam el. Kézfejére simítottam enyémet, miközben felültem mellé. - Mi történt?
- Ugyanaz – sóhajtotta. - Örülök, hogy csak álom volt, és élsz még.
Megsajnáltam, hiszen nekem is voltak rémálmaim. Először még nagyon pici koromban, amikor anyuék megpróbálták elmagyarázni gyermeki, mondhatni ártatlan agyamnak, mi i s apu munkája. Akkor még nem értettem teljesen, de már kezdtem érezni a súlyát. Aztán anya halála után szállták meg tudatalattimat a rémképek. Borzalmas érzés volt arra kelni, hogy ha csak álmomban is, de láttam egy szerettem meghalni. Tudtam, min ment most keresztül. Két kezemmel átöleltem derekát és vigasztalóan hozzábújtam.
- Amíg Morrison nem előbb húzza meg a ravaszt, mint én, élni fogok – suttogtam. Egy pillanatig megfeszülve mozdulatlanul ült, majd szeretetteljesen átölelt. Még közelebb húzott magához. Jól esett törődése, ahogy beszívtam kellemes illatát szinte elkábultam. Pár másodpercig még szorítottam, majd kibújtam biztonságot nyújtó karjaiból. Az út további részét végigbeszélgettük, így az a pár óra hamar elrepült.

XII. fejezet

Újabb hét, újabb rész. Igazából semmi nagy durranás, sőt, nekem nem tetszik, de remélem azért olvasható lett. =)

- Ez mégis mi volt?! - kérte számon apa, de nem hagyott válaszolni. - Hogy merészeled, hogy a szemembe hazudsz? Tudod, mit jelent ez? Justin Bieber most a munkád, akit védened kéne, nem pedig beleszeretned!
- Nem hazudtam! - vágtam közbe. Még nem igazán láttam ilyen dühösnek, főleg nem velem - Akkor tényleg nem volt semmi köztünk.
- Szóval azt akarod nekem bemesélni, hogy az első csókotok pont az orrom előtt csattant el, és eddig teljesen ártatlan voltál? - szikrázó szemei belém hatoltak, mintha belém látott volna. Legszívesebben elsüllyedtem volna a föld alá.
- Igen – hazudtam tovább. Ha most így reagált, féltem, milyen lenne, ha megtudná a teljes igazságot.
- Azt hittem, ennél jobban tiszteled apádat... és a CIA-t  - mondta hidegen. - Jobb lesz, ha leadod az ügyet. Szólok is, hogy küldjenek egy másik embert.
Amint utolsó mondata elért tudatomig, felpattantam. Azonnal megfogtam karját, hogy megállítsam.
- Ne! - kértem, mire felvont szemöldökkel felém fordult.
- Ha nincs köztetek semmi, mi akadálya lenne?
- Azt hinné mindenki, hogy még nem vagyok kész egy ilyen komoly feladatra, gyáván visszavonulok. Tudod, hogy mennyit küzdöttem azért, hogy elismerjenek – hebegtem. Tudtam, hogy jelenleg ennél erősebb magyarázattal kell előállnom. Nagy levegőt vettem, majd a lehető legkomolyabban a szemébe néztem.
- Bosszút kell állnom Morrisonon – tekintetemből sugárzott az elszántság, apu arca először megilletődöttséget mutatott, majd elkomorult.
- Nem engedem –  felelte kimérten. - Még valaki nem fogja az életét veszíteni miatta.
- Nem lenne semmi bajom, csak megvédeném Justint. Nekem az is elég lenne, ha nem érne el valamit, amit nagyon akar – érveltem tovább. - Különben is, egy CIA-tag maga dönt arról, hogy visszalép-e egy feladattól.
Éreztem, hogy makacsságom kezdte megrendíteni aput. Ha kell, addig erősködöm, míg nem enged.
- Igaz, de ha Justinnal túl szoros a kapcsolatotok, közbeszólhatok – mondta.
- De egyáltalán nem az. Az előbbi egy óriási hiba volt, amit többet nem fogunk elkövetni, ígérem. Ha fontos vagyok neked, mint lányod, tiszteletben tartod a kérésem és nem szólsz róla senkinek – a végére már szinte könyörögtem, de bármit megtettem volna a cél érdekében. Egy ideig arcomat fürkészte, majd egy rosszalló sóhaj után lassan bólintott. Hatalmas kő esett le szívemről.
- Ha valami furcsát tapasztalok köztetek, először a kis sráccal végzek, aztán veled is – ölelt át biztonságot adó karjaival. - Morrisonnal légy óvatos, tudod, mennyi mindenre képes.
- Persze, apu – mosolyogtam rá hálásan. - Most megyek pakolni.
- Jajj, nekem be kell mennem, majd elküldöm Lisát a jelentésért – arcomról minden bizonnyal leolvashatta, hogy teljesen kiment a fejemből. - Írd meg gyorsan!
- Rendben – nyomtam egy puszit az arcára. Miután elbúcsúztunk, az irodájába mentem. Nem csoda, hogy teljesen kiment a fejemből a jelentés, más gondjaim is akadtak bőven az utóbbi időben. Elkezdtem begépelni a nemrég történt eseményeket, mikor hirtelen Justin lépett be. Mielőtt bármit is mondhatott volna, gyorsan megelőztem:
- Majd az úton megbeszéljük, rengeteg dolgom van – talán hangom a kelleténél parancsolóbbra sikerült, de nem akartam megbántani. Még vetett rám egy szívszaggató pillantást, aztán becsukódott mögötte az ajtó. Tovább írtam. Fájdalmas volt feléleszteni az emlékeket, de ez a munkával járt. Minden pontosan, részletesen írtam le, a legkisebb hiba is a nyomozás kárára mehetett volna. Mikor épp végeztem, s már a nyomtatóba tettem be a papírt, Lisa tört rám. Ahogy meglátta könnyektől homályos tekintetem – amiket leginkább Mike emléke okozott -, szó nélkül odajött, átölelt. Könnyeim lassan lefolytak arcomon, majd vállán landoltak. Pusztán a gondolata is még mindig ekkora hatással volt rám. Barátnőm türelmesen simogatta hátam, míg meg nem nyugodtam.
- Szia – mosolyodtam el halványan, mikor elhúzódott. Pár kattintás után működésbe lépett a nyomtató, majd a lány kezébe adtam a kész munkát.
- Ha azt akarod, meséljek, inkább olvasd el – mondtam, mire megértően bólogatott.
- Sajnálom... - Ő igazi barátnőm volt. Nem feszegette túl a témát, tudta, nem nagyon bírnék róla beszélni. - Akkor mesélj arról az őrülten cuki pasiról, aki a tv-teket bámulta, és megmondta, hol vagy!
- Te Bieber mániás – nevettem fel.
- Csak elkaptam egy nagyon veszélyes vírust, amire nincs gyógymód. Úgy hívják, Bieber Fever. Szerintem téged is befűzött – emelgette szemöldökét, miközben kiléptünk az irodából. - De követelem, hogy mutass be!
Néha el sem hittem, hogy Lisa évekkel idősebb nálam. Gyakran úgy éreztem, mintha én lettem volna az anyja, legalábbis a nővére. Sóhajtva odaléptem a fiú elé, aki eddig unottan üldögélt a kanapén.
- Justin, ő itt a legjobb barátnőm, Lisa Geanna, Lisa, bemutatom Justin Biebert – a fiú illedelmesen felállt, majd csábos mosollyal az arcán kezet fogtak. Lisa csak vigyorgott, szemei csillogtak, szinte elolvadt.
- A rajongód – tátogtam a háta mögül Justinnak, mire kimutatta tökéletes fogsorát.
- Felmegyek pakolni, addig beszélgessetek nyugodtan – kacsintottam barátnőmre, mire kétségbeesetten nézett rám. Pont olyan volt, mint én. Megküzd akárkivel, de egy édes szupersztárral már nem bír el. Vigyorogva mentem fel szobámba, majd elővettem a bőröndöm. Csak a legszükségesebb holmiimat dobáltam bele, az alapvető ruháimat, fegyvereimet, eszközöket, amik az edzéshez voltak szükségesek. Mindenre fel kellett készülnöm. Körülbelül negyed óra múlva két bőröndöt húzva magam után lementem, Justin négy bőröndje mellé állítottam sajátjaimat. Még így is csodálkoztam, hogy lehet ennyi cucca, hogy tudtam divatmániájáról. Megcsóváltam a fejem, majd visszamentem a nappaliba. A két számomra fontos ember ott ült a kanapén, látszólag elég jól elbeszélgettek valamiről.
- Tíz perc múlva indulunk – szóltam be, mire felém kapták a fejüket. Lisa felállt és határozott léptekkel elém állt.
- Szuper pasi, helyes, hihetetlenül aranyos, én a helyedben biztos megpróbálnám! Engem nem érdekelne a CIA, csak hagynám, hogy az eseményekkel sodródjak. Kell az életbe egy kis ilyen kaland is, nem csak  dirr-durr piff-puff. Mit veszíthetnél? - suttogta.
- Mit tudsz te? - kérdeztem gyanakodva, egyik szemöldököm felvonva.
- Mit kéne tudnom? - nézett rám ártatlanul. - De ha neked nem kell...
- Tudod, hogy a munka mellett nem férne bele – ingattam fejem.
- Mert még nem is próbáltad – ellenkezett tovább. - Ha olyannal vagy, aki tudja, hogy a CIA-nál dolgozol, sokkal könnyebb. Főleg, ha el is fogadja azt. A legtöbb pasi inkább elmenekül, de szerintem Justin nagyon is kedveli ezt az oldaladat is.
Beszéde egyre inkább úgy hatott, mintha rá akart volna beszélni erre a kapcsolatra.
- Lisa, tudod, de ezt inkább saját magam dönteném el – tettem vállára a kezem, mire sóhajtva bólintott.
- Akkor megyek, ti pedig nagyon vigyázzatok magatokra. Még élve van rátok szükségünk – mondta már hangosabban, hogy a fiú is hallhassa, majd szorosan megölelt. Elbúcsúztunk egymástól, majd figyeltem távolodó alakját a bejáratig. Leültem Justin mellé, csendesen néztünk egy bugyuta filmet.
- Nincs valami jobb? - nyúltam a távirányító után.
- Hacsak nem a rólam szóló találgatásokat akarod hallgatni öt percenként, nincs – felelte. Lemondóan hátradöntöttem a fejem. Morrison jól bekavarta az egész világnak. Mennyivel boldogabb lenne mindenki, ha ő nem létezne! De ezzel túl sokat kérek. A világban mindig is lesz legalább egy ilyen ember, ez ellen nem tehetünk semmit.
- Minden rendben? - éreztem meg a fiú ujjait arcomon, amitől kissé megnyugodtam.
- Persze – mosolyogtam erőtlenül. - Készülődjünk ,mert mindjárt indulunk.
Bólintott, aztán felálltunk. Felkapott magára egy vékony dzsekit, egy suprát, majd várakozóan rám pillantott. Fejem ingatva, gondolkozó arccal elé léptem. Fejére húztam csuklyáját, haját betűrtem alá, hogy kevésbé legyen felismerhető.
- Azt ugye tudod, hogy így nem mehetsz ki az utcára? Még az is rád vadászik, aki nem akar lelőni, csak valami információt szeretne megtudni rólad.
- Hát persze... - mondta letörten, mire felkuncogtam.
- Majd pár nap múlva talán kikönyörgöm, hogy hadd sétáljunk New Yorkban.
- Szuper! - hördült fel nem túl lelkesen.
- Nyugi, ha ennek vége, élheted az eddigi pörgős életed, és ígérem, nem látsz többé CIA-ügynököket!
- Bocsi, csak ez olyan... - kereste a megfelelő szavakat. - Ha jártam is az országokat, akkor is ott volt velem anya, az egész stáb, akik már a családomnak számítanak. Most meg úgy érzem, mintha be lennék börtönözve.
- Én megértelek, de mindez csak a biztonságod érdekében történik – emlékeztettem, miközben tekintetem az övébe fúrtam.
- Tudom, és már tényleg nem tudom, hogyan háláljam meg neked – közelebb lépett, de visszatartottam mellkasánál. - És én szeretnék még találkozni a legjobb CIA-ügynökkel, aki megvédte az életem mindenáron.
- Aki lehet, hogy nem én leszek, ha így folytatod. Ezt majd megbeszéljük az úton – kissé elpirultam a bók hallatán, majd orrára csúsztattam apu egyik nagyobb napszemüvegét. - De itt az autó.

XI. fejezet

Akkor boldog szülinapot nekem! xD Előre szeretnék valamit leszögezni: bocsánat a Selena és Jelena rajongóknak, hogy Selenát negatív karakternek állítom be, de szükség van rá, hogy a sztori ne csak a lövöldözések miatt legyen izgalmas. Higyjétek el, szeretem Selly-t, és Jelenát is támogatom(főleg ami mostanában történt, de erre ne térjünk ki...), csak kellett bele ez a csavar. Most, ahogy végiggondolom, ezért kérek ilyen sűrűn bocsánatot, mi lesz később? Ajándékcsomagokat kell majd küldenem nektek... Oké, megint elszaladt velem a ló és kifecsegtem valamit, ezért abba is hagyom a szövegelést. Jó olvasást! =)

- Az ég világon semmi – kivételesen igazat mondtam. Még egy ideig érdeklődve kémlelte rezzenéstelen arcom, majd felállt. Kiment, így egyedül maradtam gondolataimmal. Eldöntöttem, hogy nem fogok keseregni Justin miatt, hiszen nem is volt semmi komoly közöttünk. Tetszett, sőt, talán még mindig nagyon tetszik, de vége. Újra csak a beképzelt sztárocskát láttam benne, aki, ha nincs ott a barátnője, kikezd az első elérhető csajjal. Jelen esetben én tölthettem be ezt a megtisztelő szerepet. Azért azt megemlíthette volna, amikor áradozott rólam, hogy barátnője van. Bár sokat jelentett nekem, legalább már nem volt szükséges titkolóznunk. Nem volt mit eltitkolni. Miután végigfutottak a gondolatok agyamban, én is kimentem. Justin a kanapén ült Selenával az ölében, aki édesen duruzsolva bújt hozzá. Tehát tényleg csak egy pótlék voltam. Szívem szerint kiütöttem volna a lányt, de úgy döntöttem, Bieber még azt se érdemli meg, hogy kimutassam féltékenységem. Mert igen, az voltam. Szívesebben ültem volna én Selena helyén, én akartam érezni Justin érintéseit, csókjait, hallgattam volna édes hangját. De ezek után veszített bizalmamból, amit nehéz lesz visszaszereznie, ha egyáltalán próbálkozni fog. Elmélkedésem közepette sajnos nem sikerült észrevétlenül elsurrannom mögöttük.
- Meggie, várj, beszélnünk kell! - hallottam a fiú hangját.
- De Jus! Miért foglalkozol vele, amikor itt vagyok? - nyávogta a csaj, miközben próbált ellenállni barátja taszító karjainak. - Ő csak egy CIA-ügynök, én meg a barátnőd vagyok. Ne törődj ezzel a kis csajjal!
- Selly... - próbálta leállítani Justin, de átléptem a tűréshatáromat, és közbevágtam:
- Na ide figyelj, gomez! - kezdtem fenyegetően, míg nagy léptekkel átszeltem a köztünk lévő távolságot. - Jól tudod, CIA-ügynök vagyok, és bármikor nyugodtan kipenderíthetnélek innen. Hálásnak kéne lenned, hogy vigyázok a pasid seggére, nehogy eltalálja egy golyó!
- Bocs, de nem ijedek meg egy... - Végigmért. - tizenéves kislánytól.
- Miattam kipróbálhatjuk – villantak meg szemeim, s izmaim is megfeszültek már. Gyűlöltem, ha úgy szólnak le, hogy nem is ismernek.
- Ha megütsz, feljelentelek! - majdnem a képébe röhögtem, de még mielőtt elfajultak volna a dolgok, két kar lefogott hátulról.
- Selena, hagyd abba, Meg, veled pedig tényleg beszélni szeretnék! - mondta Justin határozottan. A lány meglepődve állt, nyilván a drágalátos barátja eddig még egyszer sem szólt rá semmiért. Egy gúnyos vigyort küldtem felé, majd kitéptem magam a fiú karjaiból. Szobámba indultam, Justin követett. Becsukta maga mögött az ajtót, majd megállt velem szemben.
- Ez nem pontosan úgy van, ahogy hiszed – mondta, mire felvontam szemöldököm. - Csak a menedzsereink akarták, hogy összejöjjünk Selenával, nem magunktól tettük. Egyszerűen csak egy jó reklámfogás volt. Én belementem, hiszen szép és aranyos lány. De ő jóval komolyabban veszi ezt az egészet, mint én. Nekem ez csak egy kaland volt, semmi ahhoz képest, amit irántad érzek.
- Akkor miért vagy még mindig vele? - kérdeztem keserűen, hangommal akaratom ellenére is elárultam fájdalmam.
- Nem akarom megbántani – lépett közelebb, mire hátráltam. - De ha kapnék még egy esélyt, azonnal vége lenne.
- Nem, ezek után nem tudnám újrakezdeni. Valahogy kibírjuk még ezt a hetet, aztán nem is látjuk egymást.
- Tehát továbbra is felügyelni akarsz, ezek után is? - kérdezte hitetlenkedve.
- Hát ilyennek ismertél meg? - feleltem sértődötten. - Hagyjuk ezt, Justin!
Elfordultam jelezve, hogy szeretném, ha távozna. Hamarosan hallottam az ajtó csukódását, majd leültem az ágyra. Fájt, hogy azt hitte, lemondok róla a magánélete miatt. Nekem mindig is a munka volt a legfontosabb, csak azután az érzelmeim. Mindketten nagyon félreismertük egymást. Elővettem laptopom, s nézelődni kezdtem az interneten. De mindenhol csak ugyanazt találtam; Justin Bieberről és a támadásáról szóló cikkeket. Mintha ez lett volna a legnagyobb szenzáció Amerikában, sőt, az egész világban. De ezt nem is csodáltam. Mindenféle őrült pletyka keringett az ügyről, néhány olyan brutális volt, hogy majdnem megírtam az egész világnak az igazságot. Ha eddigi hibáimért nem is, ezért biztos kirúgtak volna. A kedvencem az volt, hogy Justin előéletében kapcsolata volt a maffiával, drogozott, adósságai vannak. Mivel épp nem volt semmi dolgom, tovább böngésztem. Körülbelül negyed óra múlva mozdulatlanná dermedtem a képernyő előtt. „Nyugalom, Justin biztonságban van, a CIA vigyáz rá. Vagyis egy 16 éves csaj, aki állítólag ügynök.” Többször is végigfuttattam szemem Selena Gomez twitter üzenetén, de nem tudtam elhinni, hogy ezt tette. A szervezetnél a titoktartás az egyik legfontosabb, ez a hülye liba pedig pillanatok alatt kikotyog mindent az emberiségnek. Ennyire elment az esze? Jó, hogy nem ment rögtön James Morrisonhoz! Dühösen csuktam össze a gépet, majd lecsörtettem a lépcsőn.
- Apa! - ordítottam, mire az említett férfi kilépett a konyhából, Justin pedig a nappaliból.
- A barátnője éppen most újságolta el az egész világnak, hol van Justin – mutogattam a fiúra, mire összeszűkült a szeme. - Nézd meg a twitterjét, közben én betelefonálok.
Justin elővette mobilját, pötyögött párat, majd megmutatta apunak. Komoran olvasta végig, aztán jelezte, hogy elintézi. Elvette telefonom, amin már hívtam az ügynökséget, majd elvonult az irodájába.
- Gratulálok, értelmesebb barátnőt nem is választhattál volna – vetettem oda a fiúnak, majd megfordultam.
- Már nem az – mondta,ezzel elérve, hogy megtorpanjak. - Szakítottam.
- Jó – csak ennyit feleltem, majd folytattam utam a kanapéhoz. Megkönnyebbülés, öröm járt át a hír hallatára, de nem ugorhattam rögtön a nyakába. Még dolgoznia kell azért, hogy ugyanúgy nézzek rá, mint azelőtt.
- Sajnálom, hogy ezt tette – ült le mellém Justin.
- Ezért ne te kérj bocsánatot – néztem rá. - Még jó, hogy pár óra múlva megyünk New Yorkba, addig talán nem érnek ide Morrison emberei.
- Ez az egész sokkal komolyabb, mint amit eddig felfogtam, igaz? - hangja kétségbeesetten hangzott, igyekezetem ellenére is megsajnáltam.
- Én úgy vettem észre, alig fogtad fel. Másoknak már rég meg kellett látogatniuk a CIA pszichológusát, te meg nagy boldogan elvagy itt. Hozzájuk képest.
- Látnál, amikor egyedül vagyok! - nevetett fel sötéten. - Éjszaka újra és újra a támadásokról álmodom, de legtöbbször nem menekülünk meg. Elfognak téged, én pedig nem tudlak megmenteni. Már majdnem ott vagyok, de ők gyorsabbak, és... - elcsuklott a hangja, én pedig meghatódtam. Belenéztem szomorúan csillogó szemeibe, de nagy hiba volt. Ismét magával ragadtak barna íriszei, hatalmas önuralomra volt szükségem, nehogy túl közel kerüljek hozzá.
- Most vagy igazat mondtál, vagy nagyon értesz a nőkhöz – nevettem, miközben zavartan elkaptam tekintetem róla.
- Vagy mindkettő – vigyorgott önelégülten, de szemében még mindig ott bujkált a keserűség, miközben közelebb csúszott hozzám. Mozdulatlanul ültem bámulva a TV üres képernyőjét, nem akartam megfutamodni. Egyszer csak megéreztem, hogy meztelen karunk összeért, mitől kirázott a hideg. Halkan énekelni kezdett fülembe: „I’m overboard and I need your love, Pull me up, I can't swim on my own, It's to much, Feels like I’m drowning without your love, So throw yourself out to me, My life saver.” Közben tenyerét rácsúsztatta enyémre, összekulcsolta ujjaink. Hangjától egész testem bizsergett, kellemes melegség töltött el.
- Justin... - sóhajtottam. Éreztem, hogy a védőburok, melyet közben felhúztam magam körül felkészülve a hasonló esetekre, már nem tart ki sokáig.
- Ssh – ujját állam alá emelte, majd oldalra fordította fejem. Tudtam, mire készül.
- Nem kéne – suttogtam, de nem törődött velem. Lágyan folytatta az előbb elkezdett dal dúdolását, míg folyamatosan közelített. A burok véglegesen ledőlt, szinte elolvadtam tüzes szemei kereszttüzében. Úgy határoztam, azok után, amiket mostanában átéltem, nekem is kijár egy kis élvezet. Márpedig a követező pillanatokat kifejezetten élveztem. Bársonyos ajkai gyengéden csókoltak, ha nem ölel át közben, biztos a padlóra csúszva végeztem volna. Egyik karjával erősen tartotta derekam, másikat arcomra simította. Úgy bánt velem, mintha porcelánbaba lennék, ajkai puhán érintették enyémeket. Azonban a varázs megtört, mikor hirtelen egy krákogást hallottunk hátunk mögül. Villámgyorsan kipattantak szemeim, majd elhúzódtam. Visszatérve a valóságba beláttam, hiba volt ilyen hamar elengedni magam. Ijedt tekintetem találkozott apám gyilkos pillantásával. Justin is gyorsan megfordult, majd csak félve járatta köztünk a tekintetét. Lesütöttem szemem, ahogy meghallottam jeges hangját:
- A selenás ügy elintézve, mindenesetre egy óra múlva indultok New Yorkba a 300A-ba. Justin, kezdj el összepakolni!
- Mr Crase, nem pakoltam ki, tehát nincs szükségem egy órára – felelte udvariasan a fiú.
- De én szeretném, ha felmennél pakolni! - emelte fel kissé hangját a férfi, mire összerezzentem. A fiú egy sajnálkozó pillantás után felállt, majd kettesben maradtunk apával. Szívem méd az eddiginél is jobban dübörögni kezdett mellkasomban, féltem, mit fog erre reagálni apu. Hiszen nemrég biztosra állítottam neki, hogy semmi sincs közöttünk. Elém lépett, majd farkasszemet nézett velem.

"Találós kérdés"

Kivételesen ebben a bejegyzésben nem új fejezet található, hanem csak úgy írok. Megintcsak meg szeretném köszönni a sok pozitív kritikát, nagyon jól esnek. De inkább térjünk a tárgyra. Gondolkodtatok azon, milyen nap lesz holnap? Oké, péntek... de azon kívül! Március 4... Nem ugrik be semmi? Ha figyelmesen elolvassátok a sztorit újból, biztosan kitaláljátok. Tehát várom a megfejtéseket komiba, chatbe, akárhova! Mi van március 4-én? Hajrá, gyerekek, én tudom, hogy ki fogjátok találni! Majd este 8-9 fele visszatérek, hogy felfedjem a nagy "titkot" és meglepetést. Addig is puszi nektek!

KÉSŐBB:
Henriettnek igaza volt, holnap lesz Megan Crase szülinapja! De amit eddig nem tudtatok, holnap én is belépek a sweet sixteen évembe. =D Ennek örömére ma belehúztam, és holnap fel fog kerülni az új rész! Remélem, ez megfelelő ajándék nektek a szülinapomra, és persze Meggie-ére is! ;)

X. fejezet

Nem szándékoztam sokat rizsázni, jó olvasást! =D

  - Helyes vagy – kezdtem kissé bizonytalanul. - És ha nem játszod meg az eszed, hogy mekkora szupersztár vagy, aki mindent megkaphat, egy nagyszerű ember. Ha veled vagyok, valahogy elfelejtem, ki is vagyok. Melletted egy teljesen átlagos tizenéves lehetek, persze ha nem törnek ránk a maffiózók. Amit tegnap tettél, hogy leálltál, nagyra becsülöm.
Jobbnak láttam, ha abbahagyom, mielőtt még ódákat kezdtem volna zengeni róla. Csillogó szemekkel hallgatta szavaim, közben ujjait enyémek közé fúrta.
 - Emlékszel még a csókunkra, amikor még józanok voltunk? - kérdezte, miközben előredőlt székében.
 - Hogy is felejthetném el? - nevettem fel halványan. Még most is beleborzongtam, ahogy felidéztem ajkainak édes ízét. Mire feleszméltem, arca centikre volt az enyémtől.
 - Nem tudtuk befejezni... - lehelte. Ismét megbolondított, gyomromban hihetetlen sebességgel kezdtek el csapkodni szárnyaikkal a pillangók. A késztetés elhatalmasodott felettem. Ezúttal én szüntettem meg a távolságot kettőnk között, s ahogy megéreztem puha ajkait, egész testem remegni kezdett. Éreztem, hogy öléből félretette gitárját, majd a helyére húzott. Beletúrtam dús hajába tarkóján, nyelveink lágy táncot lejtettek. Ez más volt. Nem olyan erőszakos, mint a tegnapi, ez az érzelmekről szólt. Éreztem, hogy szeret, legalábbis valami hasonlót érez. Egyik kezem arcára helyeztem, míg ő csípőmnél fogva tartott. Az idő lelassult, minta csak ő lett volna velem a világegyetemben. Mikor  tüdőnk már nem bírta tovább, elváltak ajkaink. Mindketten zihálva vettük a levegőt, homlokát enyémnek támasztva néztünk mélyen egymás szemébe. Hirtelen visszazökkentem a valóságba.
 - Justin... - kezdtem el mondani, de szavamba vágott.
 - Nem érdekel, ki nem helyesli a kapcsolatunkat!
 - Igazad van. Végül is csak a CIA az – nevettem fel sötéten. El akartam távolodni, de nem engedett el.
 - Meggie, kérlek! Nem bírnám ki, ha csak barátok lennénk! Ilyet még nem éreztem, még sohasem vágytam ennyire senkire – szavai szívembe hatoltak, nem bírtam, és nem is akartam tovább ellenkezni. Nyomtam egy puszit szájára, majd mosolyogva ránéztem.
 - Az jó. Mert én sem.
Öröm volt látni boldogságtól sugárzó arcát. Szorosan magához húzott, s így ültünk percekig.
 - A CIA meg nem szólhat egy szót sem. Minél jobban szeret az ember valakit, annál inkább meg akarja védeni – okoskodott Justin, mire nevetve összeborzoltam haját.
 - Ők úgy látják, hogy nem tudnánk reálisan gondolkodni – mondtam, majd felemelkedtem öléből. Rosszallóan nézte, ahogy felálltam, majd megrázta fejét, hogy megigazítsa haját.
 - Majd titokban tartjuk – mosolygott édesen. Bólintottam, mire elvigyorodott.
 - Amúgy milyen gyakran csinálod ezt? - próbáltam utánozni fejének mozgását nem sok sikerrel. Hallottam nevetését, majd megismételte a mozdulatsort.
 - Ez a híres „Justin Bieber-féle hair flip” - felelte büszkén. - A rajongóimnak nagyon bejön.
 - Hm... - léptem hozzá közelebb. - Szerintem is nagyon szexi.
Macsósan elmosolyodott, amint arcára fektettem egyik kezem, majd odahajoltam egy csókért.
 - Ha akarod, egész nap ezt csinálom – suttogta ajkaimba. Elvigyorodtam.
 - Inkább énekelj nekem valamit, amíg csinálok ebédet – mosolyogtam rá angyalian, majd a hűtőhöz léptem. Spagetti mellett döntöttem. Míg elővettem a hozzávalókat, meghallottam a gitáron az első akkordokat. Vidáman keresgéltem az edények között, de a főzés helyett figyelmem egyre inkább Justin bársonyos hangjára, és a gyönyörű dal szövegére terelődött. Hátrafordultam, tekintete hamar az enyémbe fúródott. Varázslatos érzés kerített hatalmába, zenéje olyan mámorító volt, mint a legdrágább drog, s én nem akartam, hogy vége legyen. Az utolsó refrént megpróbáltam vele együtt énekelni, persze ez nagyban rontott a káprázaton, de nem érdekelt. Én is ki akartam mutatni felé érzéseim, ha nem is kimondani. „My favourite boy is you” - énekeltem kissé átírva a szöveget, mire egy önelégült vigyor terült el arcán. Még pengetett pár záróhangot, majd visszaröppentem a Földre.
 - Még mindig úgy gondolod, hogy csak úgy mondtam, hogy nem tudok énekelni? - kérdeztem, miközben visszafordultam a tésztához.
 - A hangképzés hiányzik - köszörülte meg torkát -, de nem rossz... Mindenesetre a fegyverforgatáshoz jobban értesz.
Mindketten felnevettünk. Aranyos volt, ahogy próbálta enyhíteni gondolatait, de én tudtam magamról, hogy pocsék hangom van. Míg főztem az ételt, vidáman elbeszélgettünk, minden őrültségen nevettünk. Nemsokára tálaltam, leültünk ebédelni. Ö perc múlva hirtelen egy visítást hallottam kintről. Azonnal felpattantam, kezem derekamon pihenő fegyveremre helyeztem.
 - Maradj itt! - utasítottam a fiút, de mire kimondtam, egy sötét hajú lány rontott be a konyhába. Rászegeztem Taurus PT99-esem, mire megtorpant.
 - Állj! Ki vagy, és ki küldött? - kérdeztem határozott hangon, de ő csak megszeppenve pislogott rám.
 - Selena – hallottam a meglepődött hangot magam mellől, erre a számomra még ismeretlen lány ránézett a fiúra.
 - Jus! - kiáltotta elnyújtva, majd mit sem törődve a ráirányuló pisztolycsőre, nagy léptekkel közeledett a fiú felé. Csak azért nem lőttem még rá, mert látszólag Justin ismerte, de még mindig követtem útját kezemmel, az előírások szerint. Ám amit ezután láttam, lesokkolt. Rátapadt a fiú szájára, vadul csókolta. Ami a legszörnyűbb volt, hogy Justin még csak nem is ellenkezett. Lecövekelve álltam ott kikerekedett szemekkel. Mikor levált róla a csaj, felém fordult, és bájos mosollyal, bár gyilkos tekintettel bemutatkozott.
 - Selena Gomez vagyok, Justin barátnője.
Az utolsó szónál megremegett a fegyver kezemben, de hamarosan felöltöttem a betanult pókerarcot.
 - Kislányom, leteheted a fegyvert – jelent meg ekkor apa az ajtóban. Lassan engedelmeskedtem, de szemem nem vettem le Selenáról. Túl fájdalmas volt látni, ahogy egy győztes pillantással bújuk oda ahhoz, akit pár perce még én csókoltam. Csalódottan néztem Justinra, aki épp nyitni akarta száját, de elfordultam. Nem voltam kíváncsi ócska meséire. Apu felé néztem.
 - Sajnálom, próbáltalak hívni, de nem értelek el. Miután Selenának elmondta Justin anyja, hol vagytok,  azonnal ide akart jönni. Elhoztam, de ő egyből berontott, a kollégáinkkal pedig még váltanom kellett pár szót. Elnézést a kellemetlenségekért.
 - Semmi baj, apa – feleltem komoran. - Úgyis végeztünk már az ebéddel.
Bár a még félig teli tányéraink nem erről árulkodtak, nem bírtam tovább nézni a szerelmespárt. Szó nélkül elhagytam a helyiséget, és hangosan feltrappoltam a lépcsőn. Már a felénél járhattam, amikor valaki megszorította karom. Reflexszerűen tekertem ki kezét, mire fájdalmasan felszisszent.
 - Meg... - kezdte volna fojtott hangon, de közbeszóltam.
 - Justin, ne! - fordultam meg rideg szemekkel, de nehéz olt fenntartanom keménységemet könyörgő tekintetével szemben. Ekkor a lépcső alján megjelent apu jelezve, hogy beszélni szeretett volna velem.
 - Menj vissza a barátnődhöz! - mondtam a fiúnak, míg elsétáltam mellette. Apuval az irodájába mentünk, majd bezárta maga mögött az ajtót.
 - Mit tudtatok meg? - kérdeztem érdeklődve. Csak akkor ilyen komolya, ha munkáról volt szó.
 - A maffiózó, akit az első támadásnál leütöttetek, még a felébredése előtt meghalt – kezdte. - A szervezetében egy olyan mérget találtak, ami csak órákkal később kezdi el pusztítani a szerveket. Tipikus Morrison. Tudta, hogy el fogjuk kapni az embereit, ezért képes volt őket csak úgy eldobni, a szemét mocsok!
Az utolsó szavait egyre dühösebben ejtette ki, kezei ökölbe szorultak az asztal lapján. Leültem vele szembe, s megfogtam kezét. Kissé lenyugodott, majd rám nézett. Sóhajtott egyet, aztán folytatta tovább.
 - Tehát nem sikerült megtudnunk semmit. Meggie, kérlek szépen, nagyon vigyázz magadra! Ez az aljas gazember bármire képes, nem bírnám elviselni, ha téged is elveszítenélek.
Talán életemben először láttam édesapámon, hogy félt. Valóban rettegett, ez pár pillanatra rám is átragadt. De emlékeztettem magam arra, hogy én bizony minden erőmmel azon leszek, hogy megállítsam a maffiavezért, ezután ismét elöntött az elszántság érzése.
 - Ne aggódj, engem nem fog elkapni – biztosítottam magabiztosan. Aggódva nézett szemembe, de én csak határozottan bólintottam. Kezébe temette arcát, s mélyeket lélegzett. Összeszorult a szívem a látványra. Lassan felemelte fejét, majd már valamivel nyugodtabban nézett rám.
 - Van még valami, amiről beszélni akartam – mondta komolyan. - Az olyan gyakorlott ügynököket, mint én, nem könnyű átverni, szeretném, ha te sem próbálnád meg. Szóval... Mi van köztetek Justinnal?