V. fejezet

2011. jan. 22. 14:54 - írta Szandy68

Köszönöm szépen a kommenteket, nagyon aranyosak vagytok! (L) De ez az 5 komis dolog folytatódni fog, szóval hajrá! ;) Tényleg sokat jelentenek nekem ezek. Cserébe meg is hoztam a követekző részt, remélem ez is tetszeni fog!

 

Pár lépéssel átszeltem a biztonsági rendszerekhez vezető utat. Ránéztem a képernyőkre, miközben kibiztosítottam fegyverem. Egy gyors billentyűkombinációval vészhelyzeti állapotra állítottam a rendszert. Csak ketten voltak itt, amit furcsálltam. Szememmel valami jelet kerestem, ami még több elrejtőzött emberre utalhat. Amíg szemem sebesen járt ide-oda, a két alak egyre közeledett a házhoz.
- Rohanj Mike-hoz, fent jobbra a második ajtó! - kiáltottam ki Justinnak, miközben hallottam, hogy az ajtón próbáltak betörni.
- Most! - sürgettem a pánikba esett fiút, aki bár kicsit esetlenül, felsietett. Tudtam, hogy a számítógép már riasztott a CIA-nál, így pár percen belül itt kellett lenniük. A hall végén vártam kinyújtott kezemben a pisztolyommal, arra az esettre, ha betörtek volna. A biztonsági zárakkal egyelőre nem boldogultak. Mike fél perc múlva mellettem termett. Arca még nyúzottnak tűnt, de éberen meredt az ajtóra. Kezében ő is ugyanúgy tartotta Glock 19-esét, szeme sarkából komolyan rám pillantott.
- Csak ketten vannak, itt az ajtónál - tájékoztattam, miközben lassú lépéseket tettünk előre. - Mehet?
- Mehet! - mondta, majd szemünket le sem vettük az ajtóról. Egy gombnyomással kinyitottuk a zárakat, majd feltártam az ajtót. A két férfi meglepetten bámult ránk, míg fegyvereink elsültek. Az enyém mellkason találta a velem szemben álló támadót, Mike pedig lábon lőtte a másikat. Az egy fájdalmas üvöltés után térdre rogyott, majd a fiú leütötte. Periférikus látásommal megpillantottam a folyosó végén álló Justint, aki rémült arccal figyelte az eseményeket.
- Ha úgyis itt vagy, nézd meg, jönnek-e még! - szóltam hátra, miközben behúztuk a testeket.
- Senkit sem látok! - kiáltotta vissza, miután eltűnt a fordulóban. Ezután meghallottuk egy helikopter hangját. Mike odasietett a legközelebbi ablakhoz, majd felnézett.
- A mieink! - mondta, majd füléhez emelte ujjait. Számítóan előre felvette fülesét, hogy ilyen esetben tudjunk kommunikálni az ügynökökkel. Beállította a megfelelő frekvenciára, majd beleszólt:
- Kettőt elintéztünk, többet nem észleltünk. Láttok valakit? ... Értem, rendben van. Azt mondják, nincsenek többen, leszállnak hátul; két egység jött - intézte hozzánk utolsó mondatát, mire fellélegeztem. Megkönnyebbültem, hogy elmúlt a veszély, de akkor még nem tudtam, hogy egy szörnyű hír következik... A gépek motorjai leálltak, majd az ajtó csapódása jelezte, hogy bejöttek.
- Trevor ügynök, Crase ügynök - bólintott Daniels parancsnok, akivel nem egyszer dolgoztam már együtt. Mögötte nyolc CIA-ügynök sorakozott, akiket csak névről, vagy egyáltalán nem ismertem. A férfi odalépett a terroristákhoz, majd megállapította, hogy akit meglőttem, már nem él. A másik nehézkesen lélegzett, de combartériájából erősen folyt a vér.
- Ugyanabból a szervezetből jöttek - folytatta az elemzést, ahogy észrevette tarkójukon a titokzatos jelet.
- Szerintünk csak felderíteni jöttek - véleményeztem. - Melyik maffiahálózat küldene csak két embert egy olyan személyért, akit a CIA véd? Valamint elég kezdők voltak.
- Igaz. Több embert biztos nem láttak? - kérdezte Daniels.
- Nem mutatott egyik kameránk se semmit - felelte Mike. A negyvenes éveiben járó férfi bólintott, majd kiadta az utasítást embereinek, hogy vigyék a földön heverőket a helikopterbe.
- Amint ellátták a sebesültet és magához tér, kikérdezzük. A hír valószínűleg még nem jutott el Morrisonhoz, de gyanús lesz, ha nem térnek vissza emberei. Estére szerintem áthelyezik magukat, de erről majd Mr Houston, az igazgató dönt - mondta, de én a név említése után már nem hallottam semmit.
- Úgy érti, James Morrison, a Murds feje? - kérdeztem elhalt hangon, mire a férfi bólintott. - De hát... Nem úgy volt, hogy ez egy új csoport?
- Először azt hittük, de Morrison átverte a CIA-t. Úgy állította elénk a helyzetet, mintha az lenne. Maffiahálózatának is ezt az új jelet találta ki, így nem gyanakodtunk. Legfrissebb információink szerint ő áll az egész mögött.
- Miért akarna pénzt? Ő az egyik legnagyobb terrorista szervezetnek a feje, nincs szüksége váltságdíjra - vetette ellen Mike, aki közben szorosan mellém állt.
- Ezt még nem sikerült kiderítenünk ,de rajta vagyunk az ügyön. Ha megbocsátanak, mennünk kell - egy biccentéssel elbúcsúzott, majd eltűnt. Miközben a felszálló helikopter hangját hallgattam, halálsápadt arccal rogytam a kanapéra. Mike mellém ült, s magához vont. Mellkasába fúrtam fejem, kigördültek szemeimből az első könnycseppek. A fiú hajamat simogatva nyugtatott, mint már annyiszor az utóbbi félévben. Justin teljesen értetlenül állt előttünk.
- Annyit felfogtam, hogy valami überveszélyes alak vadászik rám - mondta. - De mi a baj?
- Leült másik oldalamra, és hátamra tette kezét. Még azt sem tudta, miért, de vigasztalt. Úgy döntöttem, elmondom neki, már úgy sem volt igazi ok, hogy eltitkoljam előle.
- A Murds egy hatalmas orosz maffiahálózat, amit James Morrison vezet - kezdtem bele a teljes történetbe. - Kicsivel több, mint fél éve el akarta lopni a világ legértékesebb gyémántját a múzeumból, ahol tartják. Apám vezette a csapatokat, amik megállították őket, de óriási veszteségekkel. A szinte száz főből csak huszonhatan élték túl, de a maffiózók is jócskán megtizedelődtek. Mikor belátták, hogy nem tudnak áttörni a CIA osztagain, visszavonultak. Morrison nagyon dühös lett, hiszen ekkora vereséget még nem élt meg. Apun pedig bosszút akart állni, mivel ő vezette az akciót. Ha valakit bántani akar, a szeretteivel kezdi. Egy hét múlva egy éjszaka, amikor csak anyu és én voltunk otthon, csörömpölést hallottam az emeletről. Felmentem, hogy megnézzem, megint melyik vázát törte el. Ám a csend túl gyanús volt. A hálószobája ajtaja résnyire nyitva volt, amin keresztül egy ismeretlen alakot láttam édesanyám teste fölé magasodni. Be akartam rontani, de amikor megláttam a férfi arcát, bepánikoltam, lesokkoltam, szó szerint megdermedtem. Már sok képet láttam róla az ügynökségnél, rögtön felismertem James Morrisont. Tudtam, hogy én túl gyenge vagyok, hogy megállítsam, de legalább megpróbálhattam volna... Pár másodperc múlva eltűnt az ablakon keresztül, én pedig feleszméltem. Anyu addigra halott volt, az a gazember meg csak egy levelet hagyott hátra, amiben részvétet kíván.
Elakadt a hangom, miután a lényeget elmondtam. A kitörni készülő sírás fojtogatta torkom, könnyeim egyre hevesebben potyogtak Mike pólójára. Képtelen voltam nem magamat okolni a történtek miatt, akárhányan akárhányszor mondták is már el, hogy nem az volt. Ha bátrabb lettem volna, talán sikerült volna megállítanom, vagy legalább elijesztenem. De gyáván viselkedtem, nem méltón egy CIA-ügynökhöz. Mégis mindenki elnézte nekem, azt mondták, a nagy Morrison ellen még ők sem mertek volna egyedül kiállni. De nem az ő szemük láttára ölte meg anyám...
- Sajnálom - súgta Justin, majd a dühtől ökölbe szorított kezemen szétfeszítette ujjaim, hogy becsúsztathassa közéjük sajátjait. Kézszorítása minden szónál többet ért nekem. A fiúról alkotott véleményem a mai nappal teljesen megváltozott. Már nem a nagymenő popsztár arcát mutatta, hanem a valódi énjét. Ez jobban tetszett. Visszagondolva a csókra fenomenális érzés volt, és nem bántam meg, pedig tilosban jártunk. A CIA szabályzata nem szabad mély kapcsolatot teremteni a védett alannyal, sőt, gyakran még azt sem nézik jó szemmel, ha munkatársban találjuk meg életünk párját; az akadályozná munkánkat. Ahogy összeszedtem magam, felemelkedtem.
- Csinálok ebédet - már 11 fele járt az idő, a főzés pedig jól el tudta venni az ember figyelmét jelenlegi problémáiról. Főleg, ha olyan kuktái vannak, mint amilyenek nekem voltak. A két fiú beállt segíteni, de jobban hátráltattak. Mindenesetre a kedvem feljavították, ez tény. Miközben a sajtos sült csirkét ettük, megszólalt a mobilom. Fred volt azzal a hírrel, miszerint este hatkor költöztetnek minket a 245-ösbe. Ebéd után mindenki tette a maga dolgát: Mike győzködéseink után visszatért aludni, mi pedig a tévé előtt kötöttünk ki. Szinte minden műsorban a tegnapi támadást boncolgatták egyre több valótlanságot beleszőve. Azt hiszem, egy csatorna volt, ami a fiú menedzsere, Scooter Braun kijelentését nyilvánosságra hozta; Justin Bieber él és jelenleg a legnagyobb biztonságban van.
- Tényleg ilyen egy átlagos napod? - kérdezte hirtelen Justin.
- Nem, nem igazán szoktam személyesen védeni embereket. Egy átlagos napon leginkább benn vagyok a CIA-nál, lőgyakorlatozunk, edzünk, ilyenek. Ja, és persze napi három órát a CIA iskolájában töltök, mert nekünk, ügynököknek is szükségünk van az alapműveltségre. Ha kihívnak akciózni leggyakrabban lopásokat, gyilkosságokat kell megakadályozni kisebb szervezetek ellen, de ritkán van olyan, hogy huzamosabb ideig meg kell védeni valakit - eredt meg a nyelvem, miközben a fiú figyelmesen hallgatott.
- Tisztellek, de komolyan - mondta, mire hitetlenkedve pislogtam rá. - Én ezt nem bírnám ilyen fiatalon. Tudni, hogy életek függnek a munkámtól. Szörnyű lehet.
- Néha valóban az, de én ezen nevelkedtem - vontam vállat. Még jó darabig beszélgettünk, sok mindent megtudtunk a másik életéről. Egyre közelebb kerültünk egymáshoz, és ezt nem csak érzelmi, hanem fizikai értelemben is mondhatom. Két óra múlva már ölébe hajtott fejjel feküdtem a kanapén.
- Tudod, kivel voltam így legutóbb? - kérdezte, mire kíváncsian néztem fel rá.
- Az eddigi talán legkomolyabb barátnőmmel.
- Zavar? - kérdeztem zavartan, s már azon voltam, inkább felülök, de óvatosan visszanyomta fejem.
- Dehogy - mosolygott, majd így folytattuk a beszélgetést. Az információtól, amit az előbb megtudtam, furcsán éreztem magam. Így már szinte kényelmetlen volt számomra, túl közelinek tűnt helyzetünk. De nem sokáig zavartattam magam, inkább visszatértem a társalgáshoz. Megtudtam, hogy csak három nappal idősebb nálam, 1994. március 1-jén született, míg én 4-én. Apját és féltestvéreit csak ritkán láthatja, családjáról olyan szeretetteljesen beszélt, hogy attól teljesen ellágyultam. Majd ahogy felpillantottam rá, arca felett megláttam Mike kemény arcvonásait, hideg szemei engem fürkésztek. Magyarázkodni akartam, de egy hang sem hagyta el torkom. Justin követte pillantásom, majd sóhajtott egyet.
- Nyugi, haver, nem erőltettem rá semmit.
- Tudom - hűvös hangja sokáig csengett a fülemben. Úgy éreztem magam, mint egy áruló. Mike-kal nem lehettem együtt, erre Justinhoz jöttem. Kettős érzések kavarogtak bennem, énem egyik része azonnal Mike után akart rohanni, hogy kimagyarázzam magam, megmondjam, nekem csak ő számít. A másik viszont itt maradt volna Justin kényelmes ölében, a végtelenségig hallgatva selymes hangját. Az utóbbi győzött. Kedveltem Mike-ot, de a csók óta valami megváltozott... Tudatosult bennem, hogy nem lehetünk együtt. Miután Justin megjelent, érzéseim egyre jobban átpártoltak felé. Régi tanárom mellett valahogy mindig tudtam, hol a helyem, hoyg CIA-ügynök vagyok, de a fiatal fiú ezt elfelejtette velem. S nekem ez kellett. Hogy valaki levegye vállamról azt a hatalmas terhet, amit már két éve hordoztam. Az utóbbi órákban pedig még jobban megismertük a másikat, teljesen megnyíltunk egymásnak. Merengésemből egy apró fekete pont szakított ki, ami sehogysem illett a fiú kék pulóveréhez. Odanyúltam, hogy megvizsgáljam. Közelebbről azonnal megismertem: egy nyomkövető volt.