2011. február
X. fejezet
2011. febr. 26. 13:14 - írta Szandy68Nem szándékoztam sokat rizsázni, jó olvasást! =D
- Helyes vagy – kezdtem kissé bizonytalanul. - És ha nem játszod meg az eszed, hogy mekkora szupersztár vagy, aki mindent megkaphat, egy nagyszerű ember. Ha veled vagyok, valahogy elfelejtem, ki is vagyok. Melletted egy teljesen átlagos tizenéves lehetek, persze ha nem törnek ránk a maffiózók. Amit tegnap tettél, hogy leálltál, nagyra becsülöm.
Jobbnak láttam, ha abbahagyom, mielőtt még ódákat kezdtem volna zengeni róla. Csillogó szemekkel hallgatta szavaim, közben ujjait enyémek közé fúrta.
- Emlékszel még a csókunkra, amikor még józanok voltunk? - kérdezte, miközben előredőlt székében.
- Hogy is felejthetném el? - nevettem fel halványan. Még most is beleborzongtam, ahogy felidéztem ajkainak édes ízét. Mire feleszméltem, arca centikre volt az enyémtől.
- Nem tudtuk befejezni... - lehelte. Ismét megbolondított, gyomromban hihetetlen sebességgel kezdtek el csapkodni szárnyaikkal a pillangók. A késztetés elhatalmasodott felettem. Ezúttal én szüntettem meg a távolságot kettőnk között, s ahogy megéreztem puha ajkait, egész testem remegni kezdett. Éreztem, hogy öléből félretette gitárját, majd a helyére húzott. Beletúrtam dús hajába tarkóján, nyelveink lágy táncot lejtettek. Ez más volt. Nem olyan erőszakos, mint a tegnapi, ez az érzelmekről szólt. Éreztem, hogy szeret, legalábbis valami hasonlót érez. Egyik kezem arcára helyeztem, míg ő csípőmnél fogva tartott. Az idő lelassult, minta csak ő lett volna velem a világegyetemben. Mikor tüdőnk már nem bírta tovább, elváltak ajkaink. Mindketten zihálva vettük a levegőt, homlokát enyémnek támasztva néztünk mélyen egymás szemébe. Hirtelen visszazökkentem a valóságba.
- Justin... - kezdtem el mondani, de szavamba vágott.
- Nem érdekel, ki nem helyesli a kapcsolatunkat!
- Igazad van. Végül is csak a CIA az – nevettem fel sötéten. El akartam távolodni, de nem engedett el.
- Meggie, kérlek! Nem bírnám ki, ha csak barátok lennénk! Ilyet még nem éreztem, még sohasem vágytam ennyire senkire – szavai szívembe hatoltak, nem bírtam, és nem is akartam tovább ellenkezni. Nyomtam egy puszit szájára, majd mosolyogva ránéztem.
- Az jó. Mert én sem.
Öröm volt látni boldogságtól sugárzó arcát. Szorosan magához húzott, s így ültünk percekig.
- A CIA meg nem szólhat egy szót sem. Minél jobban szeret az ember valakit, annál inkább meg akarja védeni – okoskodott Justin, mire nevetve összeborzoltam haját.
- Ők úgy látják, hogy nem tudnánk reálisan gondolkodni – mondtam, majd felemelkedtem öléből. Rosszallóan nézte, ahogy felálltam, majd megrázta fejét, hogy megigazítsa haját.
- Majd titokban tartjuk – mosolygott édesen. Bólintottam, mire elvigyorodott.
- Amúgy milyen gyakran csinálod ezt? - próbáltam utánozni fejének mozgását nem sok sikerrel. Hallottam nevetését, majd megismételte a mozdulatsort.
- Ez a híres „Justin Bieber-féle hair flip” - felelte büszkén. - A rajongóimnak nagyon bejön.
- Hm... - léptem hozzá közelebb. - Szerintem is nagyon szexi.
Macsósan elmosolyodott, amint arcára fektettem egyik kezem, majd odahajoltam egy csókért.
- Ha akarod, egész nap ezt csinálom – suttogta ajkaimba. Elvigyorodtam.
- Inkább énekelj nekem valamit, amíg csinálok ebédet – mosolyogtam rá angyalian, majd a hűtőhöz léptem. Spagetti mellett döntöttem. Míg elővettem a hozzávalókat, meghallottam a gitáron az első akkordokat. Vidáman keresgéltem az edények között, de a főzés helyett figyelmem egyre inkább Justin bársonyos hangjára, és a gyönyörű dal szövegére terelődött. Hátrafordultam, tekintete hamar az enyémbe fúródott. Varázslatos érzés kerített hatalmába, zenéje olyan mámorító volt, mint a legdrágább drog, s én nem akartam, hogy vége legyen. Az utolsó refrént megpróbáltam vele együtt énekelni, persze ez nagyban rontott a káprázaton, de nem érdekelt. Én is ki akartam mutatni felé érzéseim, ha nem is kimondani. „My favourite boy is you” - énekeltem kissé átírva a szöveget, mire egy önelégült vigyor terült el arcán. Még pengetett pár záróhangot, majd visszaröppentem a Földre.
- Még mindig úgy gondolod, hogy csak úgy mondtam, hogy nem tudok énekelni? - kérdeztem, miközben visszafordultam a tésztához.
- A hangképzés hiányzik - köszörülte meg torkát -, de nem rossz... Mindenesetre a fegyverforgatáshoz jobban értesz.
Mindketten felnevettünk. Aranyos volt, ahogy próbálta enyhíteni gondolatait, de én tudtam magamról, hogy pocsék hangom van. Míg főztem az ételt, vidáman elbeszélgettünk, minden őrültségen nevettünk. Nemsokára tálaltam, leültünk ebédelni. Ö perc múlva hirtelen egy visítást hallottam kintről. Azonnal felpattantam, kezem derekamon pihenő fegyveremre helyeztem.
- Maradj itt! - utasítottam a fiút, de mire kimondtam, egy sötét hajú lány rontott be a konyhába. Rászegeztem Taurus PT99-esem, mire megtorpant.
- Állj! Ki vagy, és ki küldött? - kérdeztem határozott hangon, de ő csak megszeppenve pislogott rám.
- Selena – hallottam a meglepődött hangot magam mellől, erre a számomra még ismeretlen lány ránézett a fiúra.
- Jus! - kiáltotta elnyújtva, majd mit sem törődve a ráirányuló pisztolycsőre, nagy léptekkel közeledett a fiú felé. Csak azért nem lőttem még rá, mert látszólag Justin ismerte, de még mindig követtem útját kezemmel, az előírások szerint. Ám amit ezután láttam, lesokkolt. Rátapadt a fiú szájára, vadul csókolta. Ami a legszörnyűbb volt, hogy Justin még csak nem is ellenkezett. Lecövekelve álltam ott kikerekedett szemekkel. Mikor levált róla a csaj, felém fordult, és bájos mosollyal, bár gyilkos tekintettel bemutatkozott.
- Selena Gomez vagyok, Justin barátnője.
Az utolsó szónál megremegett a fegyver kezemben, de hamarosan felöltöttem a betanult pókerarcot.
- Kislányom, leteheted a fegyvert – jelent meg ekkor apa az ajtóban. Lassan engedelmeskedtem, de szemem nem vettem le Selenáról. Túl fájdalmas volt látni, ahogy egy győztes pillantással bújuk oda ahhoz, akit pár perce még én csókoltam. Csalódottan néztem Justinra, aki épp nyitni akarta száját, de elfordultam. Nem voltam kíváncsi ócska meséire. Apu felé néztem.
- Sajnálom, próbáltalak hívni, de nem értelek el. Miután Selenának elmondta Justin anyja, hol vagytok, azonnal ide akart jönni. Elhoztam, de ő egyből berontott, a kollégáinkkal pedig még váltanom kellett pár szót. Elnézést a kellemetlenségekért.
- Semmi baj, apa – feleltem komoran. - Úgyis végeztünk már az ebéddel.
Bár a még félig teli tányéraink nem erről árulkodtak, nem bírtam tovább nézni a szerelmespárt. Szó nélkül elhagytam a helyiséget, és hangosan feltrappoltam a lépcsőn. Már a felénél járhattam, amikor valaki megszorította karom. Reflexszerűen tekertem ki kezét, mire fájdalmasan felszisszent.
- Meg... - kezdte volna fojtott hangon, de közbeszóltam.
- Justin, ne! - fordultam meg rideg szemekkel, de nehéz olt fenntartanom keménységemet könyörgő tekintetével szemben. Ekkor a lépcső alján megjelent apu jelezve, hogy beszélni szeretett volna velem.
- Menj vissza a barátnődhöz! - mondtam a fiúnak, míg elsétáltam mellette. Apuval az irodájába mentünk, majd bezárta maga mögött az ajtót.
- Mit tudtatok meg? - kérdeztem érdeklődve. Csak akkor ilyen komolya, ha munkáról volt szó.
- A maffiózó, akit az első támadásnál leütöttetek, még a felébredése előtt meghalt – kezdte. - A szervezetében egy olyan mérget találtak, ami csak órákkal később kezdi el pusztítani a szerveket. Tipikus Morrison. Tudta, hogy el fogjuk kapni az embereit, ezért képes volt őket csak úgy eldobni, a szemét mocsok!
Az utolsó szavait egyre dühösebben ejtette ki, kezei ökölbe szorultak az asztal lapján. Leültem vele szembe, s megfogtam kezét. Kissé lenyugodott, majd rám nézett. Sóhajtott egyet, aztán folytatta tovább.
- Tehát nem sikerült megtudnunk semmit. Meggie, kérlek szépen, nagyon vigyázz magadra! Ez az aljas gazember bármire képes, nem bírnám elviselni, ha téged is elveszítenélek.
Talán életemben először láttam édesapámon, hogy félt. Valóban rettegett, ez pár pillanatra rám is átragadt. De emlékeztettem magam arra, hogy én bizony minden erőmmel azon leszek, hogy megállítsam a maffiavezért, ezután ismét elöntött az elszántság érzése.
- Ne aggódj, engem nem fog elkapni – biztosítottam magabiztosan. Aggódva nézett szemembe, de én csak határozottan bólintottam. Kezébe temette arcát, s mélyeket lélegzett. Összeszorult a szívem a látványra. Lassan felemelte fejét, majd már valamivel nyugodtabban nézett rám.
- Van még valami, amiről beszélni akartam – mondta komolyan. - Az olyan gyakorlott ügynököket, mint én, nem könnyű átverni, szeretném, ha te sem próbálnád meg. Szóval... Mi van köztetek Justinnal?
IX. fejezet
2011. febr. 19. 15:01 - írta Szandy68Drágáim, nagyon szépen köszönöm a véleményeket, és azt, hogy ennyien jártok ide olvasni! Láttátok már oldalt a számlálót? Köszönöm! Ti vagytok a világ legjobbjai! De ne is szaporítsuk tovább a szót, meghoztam a következő részt!
A nap fénye még sötétítő függönyömön keresztül is erősen besütött, kintről az autók zaja hallatszott be. Fejemre szorítottam kezem, hogy valamennyire csillapítsam fájdalmas lüktetését, sikertelenül. Még takaróm zizegését is elviselhetetlennek tartottam, ahogy felültem, csak még rosszabb lett minden. Míg megpróbáltam visszagondolni, mitől van ez, fejemet kezeimbe támasztva ültem az ágy szélén. Lassan jutottam el addig, hogy már az ötödik, hatodik poharat ürítettem ki, tovább inkább nem is számoltam. Ezután ár csak nagyon halvány emlékfoszlányaim maradtak, miszerint teljesen lerészegedtem, azután rámásztam Justinra... Elsápadtam. Az nem lehetséges, hogy én ilyet tettem volna. De hogy itt ültem egy szál alsóneműben, csak ezt bizonyította. Azt nem tudtam, mi történt ezután, de rögtön a legrosszabbra gondoltam. Megrémültem. Így nem volt bátorságom Justin elé állni, de mindenképp meg kellett tudnom az igazságot. Keservesen felnevettem. Én, aki ki tudja, hányszor küzdöttem már meg az igazi rossz fiúkkal, nem mertem egy tinisrác szeme elé kerülni. Megráztam a fejem, majd felálltam. Egy kissé szédültem, de elbotorkáltam a fürdőszoba felé. Egy gyors zuhany után magamra kaptam egy garbót, valamint egy hosszúnadrágot, még ha itt benn nem is volt hideg. De nem akartam magam kellemetlenül érezni, mikor beszélek Justinnal. Ránéztem órámra, ami fél tizenegyet mutatott, a napból ítélve nyilván délelőtt. A fejem még mindig majd’ széthasadt, de a beszélgetésen minél előbb túl akartam lenni, majd utána kúrálom magam. Sóhajtva kinyitottam szobám ajtaját, majd lelépdeltem a lépcsőn. Hallottam a TV hangját, ezért a nappali felé vettem az irányt. Az ajtóból láttam a fiú feje búbját, ahogy nekem háttal nézett egy filmet. Megköszörültem torkom, majd megszólaltam:
- Jó reggelt!
- Szia! - fordult meg hirtelen, majd láttam, hogy elpirult. Gyomrom bukfencet hányt, ahogy a következő percekre gondoltam. Kerültem pillantását, míg leültem a kanapé másik végébe, a lehető legtávolabb tőle. Fél percig a képernyőt bámultam, mintha érdekelt volna, de igazából alig bírtam elviselni hangerejét. Tehát ilyen a másnaposság. Megfogtam a távirányítót és lehalkítottam. Felsóhajtottam, fejemet hátradöntve élveztem, hogy fejfájásom erőssége már csak a háromnegyede az előbbinek.
- Jól vagy? - kérdezte óvatosan Justin.
- Nem igazán – feleltem, majd elszántam magam. Nem halogathattam tovább.
- Justin... Mi történt? - nem kellett kimondanom, pontosan tudta, mire gondoltam. Kezeit összekulcsolta maga előtt, miközben zavartan nézte ujjait. Gondolkozott, hogyan kezdjen neki, én pedig egyre jobban féltem.
- Miután anyuék elmentek, felmentem, hogy megkeresselek. A szobádban voltál, elég sokat ihattál – válaszolta, miközben félve rám emelte tekintetét.
- Ennyire emlékszem... - nagyot nyeltem. - És rád másztam, amit nagyon sajnálok. El sem tudod képzelni, mennyire. Nem kellett volna ennek megtörténnie. De utána...?
- Semmi. Még időben leálltam – sóhajtott fel. - De én voltam a hibás, nekem kellett volna még az elején megakadályozni. Már bocsi, de eléggé beszámíthatatlan állapotban voltál – küldött felém egy apró félmosolyt, amit viszonoztam. Megkönnyebbültem, hogy tudom az igazságot, és egyben hálát is éreztem. Nyugodtan kihasználhatott volna, de nem tette. Ezzel nagyot nőtt a szememben.
- Köszönöm – leheltem megkönnyebbülten és alig hallhatóan, de ő megértette. - Most elmegyek fájdalomcsillapítóért, különben meghalok.
Felkuncogott, majd felálltam. Pár perc múlva visszaültem várva a gyógyszer hatását, ami direkt kínozni akart engem kései hatóidejével felelőtlenségem miatt.
- Elmondod, miért csináltad? - tette fel hirtelen a kérdést Justin. Ebben a helyzetben az volt a legkevesebb, hogy őszinte vagyok vele. Mesém onnan kezdtem, hogy megjött édesanyja és a menedzsere. Még az érzéseimről is őszintén színt vallottam, ami tényleg nemszokásom bárki előtt. Ebben a világban megtanultam, hogy nem bízhatok meg csakúgy akárkiben. De Justin Bieber a tegnap után teljes mértékben kiérdemelte ezt. Bár anyuról és Mike-ról nagyon nehezemre esett beszélni, újra utat törtek maguknak könnyeim, a végén ismét Justin karjaiban találtam magam. Nyugtatva simogatta hátam, miközben mélyen belélegeztem finom illatát. Sokkal jobb gyógymód volt a közelsége lelki sebeimre, mint az a rengeteg alkohol, amit bevedeltem.
- Miért hagytad magad tegnap olyan könnyen? És aztán miért állítottál le? - eveztem viharos vizekre, de kíváncsi voltam. Ha én elmondtam érzéseim – ha csak anyuval kapcsolatban is -, miért ne tehetné meg ő is?
- A második kérdés könnyebb, azzal kezdem – mondta egy nagy sóhaj után. - Még csak pár napja ismerjük egymást, nem akartam, hogy olyat tegyünk, amit később mindketten megbántunk volna.
Úgy tűnt, másik kérdésemre nehezebben találta a szavakat. Egy kis gondolkozás után távolabb tolt magától, hogy szemembe nézhessen. Elmerültem a gyönyörű mogyoróbarna szemeiben, s csak hallgattam, amit mondott:
- Szerinted mit tesz egy tizenhat éves fiú, ha egyszer csak a lány, aki napok óta tetszik neki, de már annyiszor visszautasította, rámászik és megcsókolja? Pár pillanatig még tudtam kontrollálni magam, de a csókoddal teljesen elvetted a fejem, mondhatni megrészegültem tőle – nevetett fel. - Aztán belenéztem zavaros szemedbe, és eszembe jutott, hogy csak az alkohol hatása az, amit velem művelsz, de én azt szerettem volna, ha igazán akarod. Így inkább hatalmas erőfeszítések árán leálltam. Gyönyörű vagy, és melletted nem a világhírű Justin Bieber vagyok, hanem az egyszerű Justin Bieber nevű srác. Na meg nem utolsó szempont a humorod, korodat hazudtoló érettséged sem. Ha pedig hibázol, belátod, s tanulsz belőle.
Utolsó mondata apró célzás volt arra, hogy ezentúl tartsam magam távol apám bárszekrényétől. De erre már nem figyeltem, csak vallomása visszhangzott fülemben. Szavaiból olyan őszinteség áradt, hogy kétség kívül elhittem neki mindent.
- Most én kérdezek – mosolyodott el macsósan. - Miért közeledtél felém?
- Öhm... részeg voltam? - vontam fel szemöldököm, mire megrázta fejét.
- Nem minden részeg csaj mászik rá a pasira.
Behúzott a csőbe, de igaza volt. Ehhez amúgy is éreznem kellett valamit...
- Teljesen részeg voltam – kezdtem. - És bejött egy helyes fiú a szobámba, mit tehettem volna?
- Ennyi? - nézett rám, mire bólintottam. Nem fog kihúzni belőlem egy, az övéhez hasonló vallomást, ott még nem tartottam. Halványan felnevetett, majd ismét komolyra váltott.
- Most ne borulj ki, de nem bántam meg a tegnapit. Hihetetlen volt – vigyorodott el. - Hiszen nem történt semmi rossz, csak... élveztük egymás társaságát.
- Azt én sem mondtam, hogy rossz volt, bár alig emlékszem – mosolyogtam. - Csak nem lehet. Tegnap egyszerre két szabályt is megszegtem, nem szabadott volna innom sem, és a védettünket sem lehet ennyire közel engedni magunkhoz.
- Szóval közel kerültem hozzád? - forgatta ki szavaimat.
- Szerinted az, hogy még egy tű sem fért volna el köztünk, távol van?
- Tudod, hogy nem úgy értettem – forgatta meg szemeit.
- Tudom – sóhajtottam. - De még ha közelebb is kerültünk egymáshoz a kelleténél, tiltva van.
- Már mást is megszegtél, nem? - kérdezte reménykedve.
- de, csak ez... - elharaptam a mondatot, nem tudtam, hogy folytathattam volna tovább. Hirtelen nem találtam több kifogást. Éreztem iránta valamit, de azt még nem tudtam, pontosan mit. Kiszabadítottam tekintetem csillogó íriszeinek rabságából, majd lesütöttem szemem.
- Jesszusom! - morogta kissé indulatosan, mire összerezzentem. Már nem éreztem kezemen ujjait, ahogy közelségét sem. Pár pillanat múlva meghallottam az ajtó csapódását. Meglepetten bámultam magam elé. Ennyire felkapta volna a vizet azon, hogy nem válaszoltam? El sem tudtam képzelni, mi lehetett a baja. Pár perc múlva utána eredtem, miközben próbáltam visszanyomni a fejemben egymást kergető gondolatokat. Nekitámaszkodtam a konyhaajtónak, s figyeltem, ahogy gitárját pengeti, közben egy dallamot dúdol. Elmosolyodtam. Órákig tudtam volna hallgatni játékát, de most nem ennek volt az ideje. Köhintettem egyet, mire hátrafordult.
- Ez szép volt – dicsértem, miközben leültem a mellette lévő székre. - Honnan van a gitár?
- Tegnap anyuék elhozták egy csomó cuccom – von vállat érdektelenül.
- Justin, mi a gond? - tértem rá a lényegre tapintatosan.
- Csak... - gondolkodott el szavain. - Azt hiszem, megsértetted az egóm. Azok után, hogy szinte szerelmet vallottam neked, nem kaptam semmit sem vissza. Míg én teljesen őszinte voltam veled, te nem. Tudni szeretném, hogy valóban mit gondolsz. Az egy dolog, hogy a törvényeitek tiltják, hogy együtt legyünk, de jó lenne, ha tudnám, mit is érzel irántam.
Zavartan játszadoztam ujjaimmal, míg erősen tanulmányoztam az asztal falapját. A fiú megfogta állam, kényszerített, hogy ránézzek. Tekintete ismét fogságba ejtett, ám ezúttal esélyem sem volt a menekülésre. Szívem erősebben kezdett dobogni, vérem arcomba futott. Muszáj volt beszélnem.
- Akár ugyanazt elmondhatnám, mint te – mondtam kissé bátortalanul.
- Hát rajta! - bátorított határozottan Justin.
VIII. fejezet/2.
2011. febr. 12. 12:50 - írta Szandy68Itt is van a második fele, bár rövidebb lett, mint gondoltam, talán mégis tehettem volna az előzőhöz, de már így marad. Erről most mit mondjak? Élvezkedjetek, ti hiénák! ;D
Rekedt és akadozó, ugyanakkor elnyújtott hangom még jobban ledöbbentette. Rengeteg erőfeszítéssel sikeresen felálltam, majd tettem a fiú felé két lépést. Ám utána elvesztettem egyensúlyom, és előre zuhantam. Csak néztem bordó szőnyegem bojtjait, amik vészesen közeledtek arcomhoz, de hirtelen megállított két erős kar. Felkacagtam, majd az aggódó barna szemekbe néztem.
- Te megfogtál - kuncogtam, míg megfogtam Justin vállát.
- Jesszusom, te ittál?! - szólalt meg, miután megérezte leheletem.
- Csak egy icipicit – próbáltam mutatni ujjaimmal a mennyiséget, miközben talpra állított és visszaültetett az ágyra.
- Miért tetted ezt, te hülye lány? - tűrt el fülem mögé egy tincset, majd leguggolt elém. Homályos tekintettel néztem le rá, arcomon még mindig ott virított a bugyuta vigyor, mikor zsebemben megszólalt a mobilom. Mielőtt még megmozdulhattam volna, Justin kikapta nadrágomból a zenélő tárgyat, majd felvette.
- Helló Mr Crase, Justin vagyok. Meggie éppen a fürdőszobában van – beszélt bele.
- Nem is vagyok ott! - nevettem fel, és próbáltam elvenni a telefont, de egy kezével könnyen visszatartott ilyen állapotban. Egyre jobban bántott, hogy ő beszélt apuval helyettem, az én mobilomon. Nem is figyeltem, mit mondott apának, csak egyre erősebben püföltem vállát, amivel csak azt értem el, hogy felállt. Dühösen összeszedtem minden erőm, majd nekiugrottam. Elvesztette egyensúlyát, hátradőlt, én pedig egyenesen rá.
- Add vissza a mobilom! - visítottam arcába, de késő volt, már letette. Minden gyerekes sértődöttséget félretéve kezdtem el vizsgálni gyönyörű szemeit, szép, sima arcát, puha, kívánatos ajkait. Hirtelen minden gátlásomat levetkőztem, ezekben a pillanatokban egyáltalán nem gondolkoztam tiszta fejjel, csak vágyaimra, ösztöneimre hagyatkoztam. Mivel fejem most mellkasával volt egy vonalban, feljebb csúsztam megakadályozva a felállásra tett kísérletét. Tenyeremet szíve fölé helyeztem, hogy érezhessem gyorsuló szívdobbanásait. Nyakára apró csókokat leheltem, mire szíve vad iramba kezdett.
- Meggie... nem kellene... - mondta alig hallhatóan, de egyáltalán nem érdekelt. Én akartam. Túlságosan is akartam. Nyakáról arcára, onnan pedig selymes ajkaira vándoroltam. Először gyengéden puszilgattam őket, majd mikor észrevettem, hogy csak fekszik alattam, követelőzőbbé váltam. Hajába túrtam, miközben nyelvem utat tört magának ajkai közt. Justin egy pillanatra teljesen megfeszült, majd ugyanilyen hirtelen ellazult. Engedett vágyának, ahogy minden kamasz pasi tenné. Belemosolyogtam a csókba, ahogy észrevettem, végre ő is beszállt a játékba. Ahogy kezei hátamra csúsztak, még erősebb késztetést éreztem a folytatásra, égetően vágytam minden érintésére, csókjára. Nem érzékeltem rajta kívül semmi mást, csak ő volt és én. Kezem lecsúszott egészen pólója aljáig, majd elkezdtem felhúzni azt. Mikor hónaljáig értem, készségesen segített, hogy le tudjam venni róla a ruhadarabot. Míg áthúztam fején a fekete anyagot, szemügyre vettem meztelen felsőtestét.
- Nem rossz – vigyorodtam el, majd kezeimmel mellkasát, majd hasát jártam be. Érintésem nyomán megborzongott, még jobban szorított magához. Csókja akaratosabbá, szenvedélyesebbé vált, miközben egy hirtelen mozdulattal fordított helyzetünkön. Már ő volt felül. Számról ajka nyakamra tévedt, keményen csókolta, szívta bőröm, apró sóhajokat váltva ki belőlem. Kezeit felsőm alá vezette, oldalamon haladt egyre följebb. Hideg ujjbegyeinek érintése felhevült bőrömön villámcsapásként ért. Lassan én is csak egy melltartóban feküdtem alatta. Légzése nehézkessé vált, ahogy végignézett testemen. Kulcscsontomtól kínzó lassúsággal haladt lefelé puha szájával, apró csókokat hintve testemre. Kezeim hajába fúrtam, mikor nadrágom széléhez ért és lejjebb tolta azt. Lábaimmal türelmetlenül lerugdaltam magamról a feleslegessé vált ruhadarabot, mire a fiú elégedetten nézett fel vágyakozó szemeivel. Visszamászott arcomhoz, majd mélyen megcsókolt. Egyik kezével mellemet masszírozta, míg másikkal combom kényeztette. Lábam átvetettem csípőjén, így összeért ágyékunk. Nadrágján keresztül is éreztem növekvő izgalmát, belemosolyogtam a csókba. Kezem lecsúsztattam fenekére, hogy még jobban magamhoz szoríthassam. Justin egy aprót nyögött, majd a szemembe nézett. Pajkosan elmosolyodtam, kezem előre csúszott férfiasságához. A fiú csak nagyot sóhajtott, majd nyelt egyet. Mielőtt sikerült volna kigombolnom az útban lévő szürke gatyáját, lefogta kezeim. Meglepetten figyeltem, ahogy lehámozta magáról lábaim, majd felemelkedett.
- Most meg mi a fenét csinálsz? - kérdeztem, ugyan a szavak nehezen álltak rá nyelvemre. Nem szólt semmit, kifejezéstelen arccal karjaiba vett, majd lefektetett ágyamra.
- Á, szóval itt akarod folytatni – incselkedtem, de nem tudtam elérni karjaimmal, gyorsan elhúzódott. Kiment a fürdőbe, míg én próbáltam felállni, de még mindig túlságosan szédültem a bonyolult művelethez. Sértett, hogy csak úgy itt hagyott, mikor minden porcikámmal kívántam, vágytam rá. Pillanatokon belül visszatért kezében egy pohárral. Kérdőn néztem rá.
- Idd meg! - mondta szigorúan, majd számhoz nyomta a pohár szélét. Pár kortyot lenyeltem a jeges vízből, ami kissé megnyugtatott. Az a pár korty, ami még maradt az alján, hamarosan arcomon landolt. Megilletődve kaptam levegő után, szememből próbáltam eltüntetni a vizet. Bár a hideg folyadék elvékonyította a sűrű, rózsaszín ködöt, ami eddig az alkohol és a vágy miatt eszemre borult, még mindig nem józanodtam ki.
- Justin! - mérgelődtem, miközben próbáltam felülni. Ám egy erős kar visszanyomott, majd a fiú egy takarót terített rám. Gyengéden eltűrte nedves tincseimet arcomból, aztán egy lágy puszit nyomott homlokomra.
- Aludj! - suttogta, majd kikerekedett szemekkel követtem távozó alakját. Olyan kérdéseimre, minthogy miért gondolta meg magát ilyen hirtelen, miért ment el, nem találtam választ. De gondolkodni sem volt sok időm; a fáradtság súlyos lepelként borult rám. Fejem egyre nehezebbnek éreztem, míg el nem nyomott az álom.
VIII. fejezet/1.
2011. febr. 11. 13:59 - írta Szandy68Erről a fejezetről annyit, hogy betegen írtam előre is elnézést kérek, ha nem lett jó. De szerencsére mostmár jobban vagyok, mint két napja. =) Ez a rész úgy egészében túl hosszúra sikeredett, ezért is vettem két részre. Viszont emiatt az egyes részek rövidebbek lettek, de talán holnap tudom hozni a második felét is. =) Nagyon szépen köszönöm a kommenteket, és jó olvasást!
Justin szemei ködösen tekintettek rám, ismét teljesen elvesztem abban a szempárban. Vajon tudja, hogy mit váltott ki belőlem ezzel a nézéssel? Vagy azzal, ahogy hozzámért, megfogta kezem, s ujjával gyengéden simogatni kezdte kézfejem? Mielőtt megint valami őrültséget tettünk volna, elhúzódtam. Kezemet azonban erősen szorította, másikkal államhoz nyúlt, ezzel kényszerítve, hogy csalódott szemeibe nézzek.
- Meggie... - kezdte volna a fiú, de hálát adtam a telefonom csengésének, hogy nem kellett érzelgős beszédét végighallgatnom. Most nem ment volna. Az épp kint őrködő parancsnok hívott, hogy azonosítottak két személyt, akik be akartak jönni. Mivel tudtam, hogy Scooter Braun Justin menedzsere, ezért felé fordultam segítséget kérve a második személy kilétével kapcsolatban.
- Ismersz egy bizonyos Pattie Mallettet? - A fiú bólintott a név hallatára a szeme is felcsillant.
- Az anyukám.
- Bejöhetnek – csak ennyit mondtam a telefonba, s letettem. Jeleztem a fiúnak, hogy jöjjön, majd az ajtóhoz léptünk. Ahogy kinyitottam, Justin máris egy könnyező nő karjaiban találta magát.
- Ó, kisfiam, úgy aggódtam! - szorította még jobban magához a fiát, eközben lehetőségem adódott jobban megnézni őt. Ami legelőször feltűnt, azok a szemei alatt húzódó mély karikák voltak, mit még tökéletes sminkje sem tudott teljesen elrejteni. Ezt teljes mértékben megértettem, hiszen a koncerti támadás óta nem is láthatta a számára legfontosabb személyt, akit szinte minden percben halál fenyegetett. Ahogy figyeltem a szerető, óvó édesanya és a gyermeke ölelkezését, torkomban egyre nagyobbnak éreztem azt a bizonyos gombócot.
- Nagyon szépen köszönjük, amit Justinért tettél. Mindent – éreztem meg vállamon Scooter kezét, majd halványan felmosolyogtam a férfire.
- Igaz is – lépett elém szemeit törölgetve a nő. - Pattie Mallette vagyok, Justin anyja, és istenem, el nem tudom mondani, mennyire hálás vagyok!
Utolsó szavait már közvetlenül fülembe suttogta, engem is szinte ugyanolyan szorosan átölelt, mint a fiát. Szemeim pár másodperc múlva homályba borultak, muszáj volt kibontakoznom karjaiból. Nem akartam neveletlennek tűnni, de nem bírtam tovább.
- Felmegyek, hogy nyugodtan tudjanak beszélgetni – mondtam gyorsan.
- Nem szükséges, drágám, maradhatsz! - hallottam a kedves hangot Pattie szájából.
- Hagyd, anya – suttogta a mellette álló fiú, aki aggódó pillantásokkal pásztázta arcom. Aprót bólintottam neki, majd el is tűntem a lépcsőfordulóban. Miután szobám ajtaja becsukódott a hátam mögött, ágyamra vetettem magam. Az első könnyek már végigszántottak arcomon, ezeket még határtalan mennyiségű követte. Az a rengeteg szeretet, ami Pattie-ből sugárzott, sok volt nekem így egyszerre. Én ilyet már fél éve nem éreztem, anyu jutott eszembe. Ő is pont így ölelt meg, mikor egy CIA-s megbízatásból épségben jöttem haza. Hiányzott. Rettenetesen hiányzott. Bármit megadtam volna, hogy itt lehessen mellettem, átöleljen, ahogy csak egy anya tud. Könnyeim folyamatosan záporoztak, az sem érdekelt, hogy hajam, vagy hogy épp az ágyam túlságosan is nedves lett. Zokogásom csak fokozta, mikor pillantásom az éjjeliszekrényemen álló bekeretezett képekre esett: egy az egész családról készült még tavaly egy nyaraláson. Még mindenki felhőtlenül boldog volt, anyu is vigyorgott, ahogy kettőnket átölelt. Egy másikon Mike és én álltunk, amint épp hülyéskedtünk. Mindketten fogtuk fegyverünket, egymás hátának támaszkodva pózoltunk a kamerának, és próbáltunk komolyak maradni. De a fényképen mindketten kivillantjuk fogsorunk. Ezekben az időkben még minden rendben volt. Hogy mehetett tönkre minden csupán pár másodperc alatt? Kezembe vettem a képet, majd óvatosan végighúztam ujjam Mike örömteli arcán. Pillanatok alatt megrohamoztak legszebb emlékeim, az utolsó párbeszédünk is... Veszekedtünk. Veszekedtünk egymással, ő mégis életét adta értünk. Idáig bírtam. Tűrőképességem határára értem már rég. Bár valamennyire megedződtem az évek alatt, nincs olyan ember, amelyik kibírná ennyi fájdalommal, ennyi lelki sebbel. Felálltam, össze-összecsukló lábakkal a szomszédos szoba felé vettem az irányt. Tudtam, hogy apunak van egy bárszekrénye, egyszer láttam, ahogy onnan töltött magának valami alkoholos italból, hogy enyhítse fájdalmát anyu halála után. Kivettem egy whiskys üveget és egy poharat belőle, majd pár pillanatig elmerengve a kezemben tartottam őket. Tudtam, hogy ki is rúghatnának, tudniillik szolgálatban nem lehet inni. Márpedig amíg Justin Bieberrel egy házban vagyok, kifogástalanul küldetést teljesítek. Arról nem is beszélve, hogy kiskorú vagyok. „Csak egy pohárkával...” - gondoltam, miközben kiöntöttem az aranyló italt. Sohasem voltam az a nagy ivós, az alkoholos dolgokért sem rajongtam, de most úgy éreztem, e nélkül beleőrülnék. Leöntöttem a pohár tartalmát a torkomon, mire hirtelen köhögésbe kezdtem. A folyadék végigmarta belülről szájüregem, egész nyelőcsövem, még azt is éreztem, mikor gyomromba ért a whisky. Keserű ízétől és szagától is undorodtam, mégis éreztem jótékony hatását. Az égető alkohol pár pillanatra elfeledtette velem fájó gondolataim, mintha hajszálnyit megkönnyebbültem volna. A kezemben szorongatott fénykép rávett, hogy töltsek még az aranyló nedűből. Leültem apu ágyára, és ezt a pohárkát is megittam, bár már lassabban kortyolgatva. Hatását erősebben éreztem, s épp azon voltam, hogy abbahagyom, mikor vállaim ismét reszketni kezdtem az elfojtott sírástól. Nem tudtam elengedni, görcsösen szorongattam az üveg nyakát. Azt akartam, hogy a mellkasomat szorító fájdalom teljesen elmúljon, keservesen vágytam rá. Mindennek az lett a vége, hogy a sokadik „utolsó pohárka” után azt vettem észre, hogy az alján már csak egy ujjnyi aranybarna folyadék hullámzik a díszes üveg rázására. Ezt már csak azért is megittam, amolyan leöblítésként az előbbiekre. Már egyáltalán nem éreztem semmi szomorúságot, az egy üveg erős ital megtette a kötelességét, főleg, hogy éhgyomorra fogyasztottam. A szobából már csak elmosódott foltokat láttam, fejem egyre jobban lüktetett, ha fel akartam állni, szinte azonnal összeestem volna. De jól éreztem magam, és csak ez számított. Nagy nehezen visszatettem a kiürült üveget a bárszekrény tetejére, majd eltámolyogtam szobámig. A falba, vagy a kezem ügyébe kerülő bútorokba kapaszkodva jutottam el ágyamig, ahol ahogy leültem, rögtön fekvő helyzetben találtam magam.
- Meg fogsz dögleni, Morrison, én foglak megölni! - köptem a szavakat akadozó nyelvvel, majd harsány nevetésben törtem ki. A szervezetemben felszívódott alkohol miatt nem voltak már semmiféle hatással az emlékek, érzelmeim, ugyanolyan felszabadultnak éreztem magam. Nemsokára kopogtatást hallottam, mire feltornáztam magam. Hogy meg tudjak ülni, kezeimmel is támaszkodnom kellett, akárcsak egy kisbabának. Erre a gondolatra ismét nevethetnékem támadt, mire Justin dugta be a fejét az ajtón.
- Hát itt vagy – mosolygott, de ajkai hamar elnyíltak a döbbenettől. Gondolom visszataszító látványt nyújtottam vörös szemekkel és kipirult arcommal.
- Justin! - vigyorogtam rá, mikor tett felém pár lépést. - Úgy hiányoztál!
VII. fejezet
2011. febr. 5. 13:07 - írta Szandy68Kit érdekel, ha nincs meg az 5 komment? A 4 már majdnem az ;) Igen, meghoztam az újabb részt, nem lett valami nagy robbanás, ez csak amolyan átkötő fejezet lett. Ettől függetlenül remélem tetszik, az eddigi komikat pedig nagyon-nagyon szépen köszönöm. (L)
Lassan tértek vissza emlékeim. Két ember távoli veszekedését hallottam, de akármennyire próbáltam összpontosítani, mintha egyre messzebb kerültem volna tőlük. Ahogy ismét elmerültem volna a néma sötétségben, hűvös szellő simogatását éreztem csupasz karomon, ami átjárta a helyet, ahol feküdtem. Fokozatosan tértek vissza emlékeim, de talán jobban éreztem volna magam, ha nem jönnek vissza. Két forró könnycsepp szántotta végig arcom. Egy gyengéd kéz letörölte őket, majd gazdája hangját is meghallottam:
- Meggie... - szólított meg halkan az illető, hangjáról azonnal megismertem. A másik két férfi beszélgetése elhalt, majd közelebb léptek. Erőtlenül próbálgattam nyitogatni szemeim, de az erős fény hirtelen ért, teljesen elvakított. Összeszorított szemekkel ültem fel, de valaki megakadályozta menekülésem. Biztos voltam benne, hogy James Morrison elkapott, így rendesen meglepődtem, amikor kitisztult a látásom.
- Most pihenj, ez a legfontosabb! - mondta édesapám, a mellette álló Fred pedig bájosan mosolygott. Az ágy szélén Justin ült, arcán kedves tekintettel és egy ragtapasszal.
- De hát hogy? - bukott ki belőlem, miután túltettem magam azon a tényen, hogy egy piszkos pince helyett a CIA egyik orvosi szobájában feküdtem.
- Az embereink az utolsó pillanatban értek oda. A rendszer csak akkor jelzett, mikor már az összes zárat feltörték – lépett be az igazgató. - Valószínűleg a murdsösök piszkálták meg, ezért nem kaptunk riasztást egyből. A legtöbb elérhető egységet odaküldtük, és nem túlzok, ha azt mondom, az ajtóban érték el önöket. Első dolguk az volt, hogy visszaszerezzék magukat, miután ez sikerült, a maffiózók visszavonultak. Hál' Istennek nem esett bajuk, Bieber úr szinte sértetlenül megúszta, ön, Crase ügynök pedig csak egy napig feküdt ájultan, de nagyobb károsodást nem szenvedett a szervezete. Majd még eldől, hogy folytatódik az ügy, mindenesetre holnapra egy jelentést kérek a támadásról!
- Igenis – bólintottam, majd a főnök magával hívva a két felnőttet kivonult. Óriási szikla esett le szívemről, megkönnyebbülten sóhajtottam fel, hogy megúsztuk. Mi talán igen – egyelőre -, de Mike... A gondolatra azonnal kitört az eddig visszafojtott sírás. Ismét elveszítettem egy olyan embert, aki nagyon közel állt hozzám. Ha belegondoltam, hogy ott lehettem volna mellette, vagy helyette... Az életével fizetett, mert megmentett minket. Egyre erősebb zokogóhullámok törtek rám, miközben az ölelő Justin vállaiba kapaszkodtam. Nem mondott semmit, de örültem neki. Nem is tudott volna mondani semmi vigasztalót. Ilyenkor nincsenek jobb szavak. Fiatal volt, nagyon fiatal. Élhetett volna egy boldogabb, hosszú életet, talán még családot is alapíthatott volna, de a sors ezt megtagadta tőle. Bár az ügynökök, mikor belépnek, tudják mire vállalkoznak. Megélni mégis sokkal szörnyűbb. A fiú közelsége nyugtató volt, karjai biztonságot nyújtottak. Az, hogy itt volt mellettem, sokat jelentett. Jelenlétével is segített összekaparni darabjaimat a földről. Egy idő múlva összeszedtem magam.
- Szerettem... - szipogtam, mire éreztem, hogy megfeszült a teste. - De mostanában már csak olyan volt, mintha a bátyám lenne. Ezt is Morrison tette... Gyűlölöm, egyszerűen gyűlölöm!
A szavak szívem legmélyéről törtek elő, s ezzel együtt éreztem, hogy az ígéretem, miszerint nem fogok közel kerülni Justinhoz, semmissé vált. Ahogy arcom a nyaka és a válla közötti gödörbe fúrtam, mint egy kislány, tudtam, hogy már túl erős szálak fűztek hozzá. Egyúttal megfogadtam, James Morrison ellen fogok küzdeni életem végéig. S ha lesz rá alkalmam, azonnal végzek vele, kíméletlenül, ahogy ő is tette édesanyámmal és Mike-kal. Miután úgy éreztem, könnyeim elfogytak, eltávolodtam a fiútól.
- Mi történt? - erőltettem apró mosolyt magamra, ahogy óvatosan végigsimítottam ragtapaszán. El akartam terelni gondolataimat Mike-ról.
- Amikor megláttam az erősítést, megpróbáltam kiszabadulni, de véletlen saját magam vágtam meg a késeiddel – nevetett fel halványan, mire én is felkuncogtam.
- Azok szai tőrök – javítottam ki. - Béna vagy.
- De csak a harcolásban – látta be igazam, majd elkezdett beszélni arról a napról, amit végigaludtam. Nagyon hálás voltam, volt, ami elvonta figyelmem. Megtudtam, miről vitázott apu és Fred: apu a történtek után mindenképp azt akarta, vegyék el tőlem az ügyet, Fred viszont épp az ellenkezőjét. Szerinte én tökéletes vagyok a feladatra:
- „Ne féltsd ennyire a lányod, kemény csaj. Ha most nem engednéd folytatni, az olyan lenne, mintha nem bíznál benne.” - idézte a fiú Fred szavait. Elgondolkodtam. Jelenleg valóban nem akartam, hogy megfosszanak feladatomtól. Egyrészt miután ennyire megkedveltem Justint, nem akartam elválni tőle. Másrészt tényleg azt hittem volna, én rontottam el, nem vagyok elég jó... Harmadrészt – talán ez a legfontosabb – bosszút akartam állni James Morrisonon.
- Meg foglak védeni, és megölöm Morrisont – néztem elszántan a szemébe.
- Nem akarom, hogy az életed kockáztasd miattam.
- De én igen! - mondtam erőteljes hangon. Mielőtt tovább ellenkezhetett volna, egy fehér köpenyes férfi lépett be.
- Crase ügynök, jó hírrel szolgálhatok – kezdte az orvos. - Az állapotával minden rendben, még egy kis fáradtságot érezhet, de ez a mai nap folyamán elmúlik. Amennyiben megígéri, hogy ma még nem erőlteti meg magát, akár azonnal elmehet.
- Köszönöm – mosolyodtam el, majd felálltam. Justin követett, majd elhagytuk a szobát. Némán sétáltunk végig a hosszú folyosókon, és egy sor liftezés után megérkeztünk Fred irodájához, hogy eligazítást kapjak. A férfi az asztalánál ült, kezében egy halom papír, amik még elolvasásra, kitöltésre vártak. Ahogy beléptünk, felnézett, majd jól láthatóan végigmért.
- Látom, jobban vagy – mosolygott negédesen. - Úgy döntöttünk, ma még nálatok lesztek mindketten, egy osztag a ház körül fog figyelni. Holnap este pedig indultok a 300A-ba. Ott is lesznek őreink, de csak éjszakára.
- Rendben, mehetünk? - bólintott, mire megfordultunk.
- Meg! - szólt, mire visszanéztem. - Részvétem Mike miatt, igazán nemes cselekedet volt tőle, hogy megvédett.
Tekintetem elsötétült. Egy kívülállónak úgy tűnhetett, komolyan gondolja, se én láttam szemeiben a pajkos csillogást. Szó nélkül kivonultam, miközben erőt vettem magamon. Ott sértett meg, ahol most a legjobban fájt. Sietős léptekkel haladtam a a parkolóház felé, Justin alig bírta tartani velem a lépést. Lent elkértem apám kocsikulcsát, ami könnyen ment, hiszen megismert az őr. Végigmasíroztam a hosszú sorok között, majd egy szürke Audi előtt megálltam. Itt szinte az összes drágább autóból lehetett találni egy példányt, az itt dolgozók elég jól keresnek ahhoz, hogy luxusban élhessenek. Miután kinyitottam beültem, hamarosan a fiú is csatlakozott mellém.
- Vezetni is tudsz? Egyszer áruld el, miben vagy rossz! - nézett rám nagy szemekkel.
- Milyen CIA-s lennék, ha nem tanítottak volna meg? - nevettem fel, miközben kifelé hajtottunk. - Például ott van az éneklés, amiben te a legjobb vagy. Borzasztó hangom van.
- Hallhatom? - nézett kiskutyaszemekkel, amitől majdnem kidőltem az ülésről. - Ha azt mondja valaki, nincs jó hangja, legtöbbször az ellenkezője derül ki.
- Akkor egyszer hallgatózz, miközben zuhanyzom – vágtam rá, s arcán láttam, hogy megszületett az „ördögi terv”. A hazaút felénél dugóba kerültünk, ami ebben ezekben az órákban nem számított csodának, a csúcsforgalom ideje volt. Egyik kezem ujjai türelmetlenül dobogtak a kormányon, míg másikkal a rádióállomások között válogattam. Ilyenkor a zene volt a legjobb unaloműző.
- Menj vissza az előzőre! - mondta hirtelen a fiú, teljesítettem kérését.
- Ki ez a lány, hogy ennyire szereted? - kérdeztem másodpercek múlva, miközben figyeltem őt. Fejét az ütemre mozgatta, s vigyorogva tátogott. Ám megjegyzésemre vigyora lehervadt arcáról, majd nagy szemeket meresztett rám.
- Te komolyan nem ismered a számot? - mondta felháborodva. - Pedig elég jól ismered az előadót, aki pedig fiúból van, legalábbis eddig úgy tudta.
- Hogy mi? Azt ne mondd, hogy ez te vagy! - kezdtem el nevetni, mire sértődött arcot vágott. - Bocsi, de a koncerten teljesen más hangod volt.
- Azért, mert ez még az első sikeres számom, a One time, és azóta, mint minden korombeli fiú – hangsúlyozta ki az utolsó szót -, mutálni kezdtem.
- Bocsánat... - próbáltam kiengesztelni. - ...te mutáló nagyfiú!
- Ilyen bókot még nem kaptam, köszi, rossz hangú kislány! - nevetett velem együtt, jó ideig nem is tudtuk abbahagyni. Ő egyszerűen bármikor meg tudott nevettetni. A várakozást azzal töltöttük, hogy Justin énekelt nekem a számaiból, de csakis vidám, pörgős dalokat. Most egyikünknek sem volt kedve szomorkodni. Az egyik nagy slágeréből két sort már kívülről fújtam, ami nem csoda olyan szövegnél, amiben a „Baby, baby oh” ismétlődik. De hangja elvarázsolt, ahogy átadta magát a zenének még nekem is gyönyörű volt. Körülbelül negyed óra múlva végre megindult a sor. Bár lassan, de hazaértünk. A kocsit leparkoltam, majd beinvitáltam a fiút a házba. Körbevezettem a nem túl nagynak mondható otthonunkban, de mi kényelmesen elfértünk. Nem éltünk nagy luxusban annak ellenére, hogy azért én is keresek, nem is keveset.
- Két lehetőség van. Vagy a szobámban alszol, vagy a nappaliban a kanapén – vázoltam a helyzetet. Nem voltam az az ember, aki a vendégre rátukmálja a jobbat, tudtam, milyen kényelmetlen az, ha a házigazdát kitúrják a helyéről, így nyugodtan felajánlottam neki a kanapét is.
- Franciaágyad van? - csillant fel a szeme, mire sóhajtva bólintottam. - Akkor egyértelmű.
- Akkor alszom itt lenn – vigyorogtam, mire felkapta a fejét.
- Most ugye csak vicceltél? Ne szórakozz velem! - felnevettem, majd kérdő tekintetébe néztem.
- Ha megtartod a távolságot köztünk, aludhatunk nálam – forgattam meg szemeim. Kezét szívére téve próbált komolyan nézni, de csak próbált... Ennek a beszélgetésnek az lett a vége, hogy nevetve dőltünk le a kanapéra.
- Köszönöm, hogy jobb kedvre derítettél – fordítottam oldalra a fejem, hogy ránézhessek.
- Bármikor – vigyorodott el, majd közelebb csúszott hozzám. - Ha már egyszer megmentetted az életem, ez a legkevesebb.
