IX. fejezet

Drágáim, nagyon szépen köszönöm a véleményeket, és azt, hogy ennyien jártok ide olvasni! Láttátok már oldalt a számlálót? Köszönöm! Ti vagytok a világ legjobbjai! De ne is szaporítsuk tovább a szót, meghoztam a következő részt!

A nap fénye még sötétítő függönyömön keresztül is erősen besütött, kintről az autók zaja hallatszott be. Fejemre szorítottam kezem, hogy valamennyire csillapítsam fájdalmas lüktetését, sikertelenül. Még takaróm zizegését is elviselhetetlennek tartottam, ahogy felültem, csak még rosszabb lett minden. Míg megpróbáltam visszagondolni, mitől van ez, fejemet kezeimbe támasztva ültem az ágy szélén. Lassan jutottam el addig, hogy már az ötödik, hatodik poharat ürítettem ki, tovább inkább nem is számoltam. Ezután ár csak nagyon halvány emlékfoszlányaim maradtak, miszerint teljesen lerészegedtem, azután rámásztam Justinra... Elsápadtam. Az nem lehetséges, hogy én ilyet tettem volna. De hogy itt ültem egy szál alsóneműben, csak ezt bizonyította. Azt nem tudtam, mi történt ezután, de rögtön a legrosszabbra gondoltam. Megrémültem. Így nem volt bátorságom Justin elé állni, de mindenképp meg kellett tudnom az igazságot. Keservesen felnevettem. Én, aki ki tudja, hányszor küzdöttem már meg az igazi rossz fiúkkal, nem mertem egy tinisrác szeme elé kerülni. Megráztam a fejem, majd felálltam. Egy kissé szédültem, de elbotorkáltam a fürdőszoba felé. Egy gyors zuhany után magamra kaptam egy garbót, valamint egy hosszúnadrágot, még ha itt benn nem is volt hideg. De nem akartam magam kellemetlenül érezni, mikor beszélek Justinnal. Ránéztem órámra, ami fél tizenegyet mutatott, a napból ítélve nyilván délelőtt. A fejem még mindig majd’ széthasadt, de a beszélgetésen minél előbb túl akartam lenni, majd utána kúrálom magam. Sóhajtva kinyitottam szobám ajtaját, majd lelépdeltem a lépcsőn. Hallottam a TV hangját, ezért a nappali felé vettem az irányt. Az ajtóból láttam a fiú feje búbját, ahogy nekem háttal nézett egy filmet. Megköszörültem torkom, majd megszólaltam:
- Jó reggelt!
- Szia! - fordult meg hirtelen, majd láttam, hogy elpirult. Gyomrom bukfencet hányt, ahogy a következő percekre gondoltam. Kerültem pillantását, míg leültem a kanapé másik végébe, a lehető legtávolabb tőle. Fél percig a képernyőt bámultam, mintha érdekelt volna, de igazából alig bírtam elviselni hangerejét. Tehát ilyen a másnaposság. Megfogtam a távirányítót és lehalkítottam. Felsóhajtottam, fejemet hátradöntve élveztem, hogy fejfájásom erőssége már csak a háromnegyede az előbbinek.
- Jól vagy? - kérdezte óvatosan Justin.
- Nem igazán – feleltem, majd elszántam magam. Nem halogathattam tovább.
- Justin... Mi történt? - nem kellett kimondanom, pontosan tudta, mire gondoltam. Kezeit összekulcsolta maga előtt, miközben zavartan nézte ujjait. Gondolkozott, hogyan kezdjen neki, én pedig egyre jobban féltem.
- Miután anyuék elmentek, felmentem, hogy megkeresselek. A szobádban voltál, elég sokat ihattál – válaszolta, miközben félve rám emelte tekintetét.
- Ennyire emlékszem... - nagyot nyeltem. - És rád másztam, amit nagyon sajnálok. El sem tudod képzelni, mennyire. Nem kellett volna ennek megtörténnie. De utána...?
- Semmi. Még időben leálltam – sóhajtott fel. - De én voltam a hibás, nekem kellett volna még az elején megakadályozni. Már bocsi, de eléggé beszámíthatatlan állapotban voltál – küldött felém egy apró félmosolyt, amit viszonoztam. Megkönnyebbültem, hogy tudom az igazságot, és egyben hálát is éreztem. Nyugodtan kihasználhatott volna, de nem tette. Ezzel nagyot nőtt a szememben.
- Köszönöm – leheltem megkönnyebbülten és alig hallhatóan, de ő megértette. - Most elmegyek fájdalomcsillapítóért, különben meghalok.
Felkuncogott, majd felálltam. Pár perc múlva visszaültem várva a gyógyszer hatását, ami direkt kínozni akart engem kései hatóidejével felelőtlenségem miatt.
- Elmondod, miért csináltad? - tette fel hirtelen a kérdést Justin. Ebben a helyzetben az volt a legkevesebb, hogy őszinte vagyok vele. Mesém onnan kezdtem, hogy megjött édesanyja és a menedzsere. Még az érzéseimről is őszintén színt vallottam, ami tényleg nemszokásom bárki előtt. Ebben a világban megtanultam, hogy nem bízhatok meg csakúgy akárkiben. De Justin Bieber a tegnap után teljes mértékben kiérdemelte ezt. Bár anyuról és Mike-ról nagyon nehezemre esett beszélni, újra utat törtek maguknak könnyeim, a végén ismét Justin karjaiban találtam magam. Nyugtatva simogatta hátam, miközben mélyen belélegeztem finom illatát. Sokkal jobb gyógymód volt a közelsége lelki sebeimre, mint az a rengeteg alkohol, amit bevedeltem.
- Miért hagytad magad tegnap olyan könnyen? És aztán miért állítottál le? - eveztem viharos vizekre, de kíváncsi voltam. Ha én elmondtam érzéseim – ha csak anyuval kapcsolatban is -, miért ne tehetné meg ő is?
- A második kérdés könnyebb, azzal kezdem – mondta egy nagy sóhaj után. - Még csak pár napja ismerjük egymást, nem akartam, hogy olyat tegyünk, amit később mindketten megbántunk volna.
Úgy tűnt, másik kérdésemre nehezebben találta a szavakat. Egy kis gondolkozás után távolabb tolt magától, hogy szemembe nézhessen. Elmerültem a gyönyörű mogyoróbarna szemeiben, s csak hallgattam, amit mondott:
- Szerinted mit tesz egy tizenhat éves fiú, ha egyszer csak a lány, aki napok óta tetszik neki, de már annyiszor visszautasította, rámászik és megcsókolja? Pár pillanatig még tudtam kontrollálni magam, de a csókoddal teljesen elvetted a fejem, mondhatni megrészegültem tőle – nevetett fel. - Aztán belenéztem zavaros szemedbe, és eszembe jutott, hogy csak az alkohol hatása az, amit velem művelsz, de én azt szerettem volna, ha igazán akarod. Így inkább hatalmas erőfeszítések árán leálltam. Gyönyörű vagy, és melletted nem a világhírű Justin Bieber vagyok, hanem az egyszerű Justin Bieber nevű srác. Na meg nem utolsó szempont a humorod, korodat hazudtoló érettséged sem. Ha pedig hibázol, belátod, s tanulsz belőle.
Utolsó mondata apró célzás volt arra, hogy ezentúl tartsam magam távol apám bárszekrényétől. De erre már nem figyeltem, csak vallomása visszhangzott fülemben. Szavaiból olyan őszinteség áradt, hogy kétség kívül elhittem neki mindent.
- Most én kérdezek – mosolyodott el macsósan. - Miért közeledtél felém?
- Öhm... részeg voltam? - vontam fel szemöldököm, mire megrázta fejét.
- Nem minden részeg csaj mászik rá a pasira.
Behúzott a csőbe, de igaza volt. Ehhez amúgy is éreznem kellett valamit...
- Teljesen részeg voltam – kezdtem. - És bejött egy helyes fiú a szobámba, mit tehettem volna?
- Ennyi? - nézett rám, mire bólintottam. Nem fog kihúzni belőlem egy, az övéhez hasonló vallomást, ott még nem tartottam. Halványan felnevetett, majd ismét komolyra váltott.
- Most ne borulj ki, de nem bántam meg a tegnapit. Hihetetlen volt – vigyorodott el. - Hiszen nem történt semmi rossz, csak... élveztük egymás társaságát.
- Azt én sem mondtam, hogy rossz volt, bár alig emlékszem – mosolyogtam. - Csak nem lehet. Tegnap egyszerre két szabályt is megszegtem, nem szabadott volna innom sem, és a védettünket sem lehet ennyire közel engedni magunkhoz.
- Szóval közel kerültem hozzád? - forgatta ki szavaimat.
- Szerinted az, hogy még egy tű sem fért volna el köztünk, távol van?
- Tudod, hogy nem úgy értettem – forgatta meg szemeit.
- Tudom – sóhajtottam. - De még ha közelebb is kerültünk egymáshoz a kelleténél, tiltva van.
- Már mást is megszegtél, nem? - kérdezte reménykedve.
- de, csak ez... - elharaptam a mondatot, nem tudtam, hogy folytathattam volna tovább. Hirtelen nem találtam több kifogást. Éreztem iránta valamit, de azt még nem tudtam, pontosan mit. Kiszabadítottam tekintetem csillogó íriszeinek rabságából, majd lesütöttem szemem.
- Jesszusom! - morogta kissé indulatosan, mire összerezzentem. Már nem éreztem kezemen ujjait, ahogy közelségét sem. Pár pillanat múlva meghallottam az ajtó csapódását. Meglepetten bámultam magam elé. Ennyire felkapta volna a vizet azon, hogy nem válaszoltam? El sem tudtam képzelni, mi lehetett a baja. Pár perc múlva utána eredtem, miközben próbáltam visszanyomni a fejemben egymást kergető gondolatokat. Nekitámaszkodtam a konyhaajtónak, s figyeltem, ahogy gitárját pengeti, közben egy dallamot dúdol. Elmosolyodtam. Órákig tudtam volna hallgatni játékát, de most nem ennek volt az ideje. Köhintettem egyet, mire hátrafordult.
- Ez szép volt – dicsértem, miközben leültem a mellette lévő székre. - Honnan van a gitár?
- Tegnap anyuék elhozták egy csomó cuccom – von vállat érdektelenül.
- Justin, mi a gond? - tértem rá a lényegre tapintatosan.
- Csak... - gondolkodott el szavain. - Azt hiszem, megsértetted az egóm. Azok után, hogy szinte szerelmet vallottam neked, nem kaptam semmit sem vissza. Míg én teljesen őszinte voltam veled, te nem. Tudni szeretném, hogy valóban mit gondolsz. Az egy dolog, hogy a törvényeitek tiltják, hogy együtt legyünk, de jó lenne, ha tudnám, mit is érzel irántam.
Zavartan játszadoztam ujjaimmal, míg erősen tanulmányoztam az asztal falapját. A fiú megfogta állam, kényszerített, hogy ránézzek. Tekintete ismét fogságba ejtett, ám ezúttal esélyem sem volt a menekülésre. Szívem erősebben kezdett dobogni, vérem arcomba futott. Muszáj volt beszélnem.
- Akár ugyanazt elmondhatnám, mint te – mondtam kissé bátortalanul.
- Hát rajta! - bátorított határozottan Justin.

VIII. fejezet/2.

Itt is van a második fele, bár rövidebb lett, mint gondoltam, talán mégis tehettem volna az előzőhöz, de már így marad. Erről most mit mondjak? Élvezkedjetek, ti hiénák! ;D

Rekedt és akadozó, ugyanakkor elnyújtott hangom még jobban ledöbbentette. Rengeteg erőfeszítéssel sikeresen felálltam, majd tettem a fiú felé két lépést. Ám utána elvesztettem egyensúlyom, és előre zuhantam. Csak néztem bordó szőnyegem bojtjait, amik vészesen közeledtek arcomhoz, de hirtelen megállított két erős kar. Felkacagtam, majd az aggódó barna szemekbe néztem.
- Te megfogtál - kuncogtam, míg megfogtam Justin vállát.
- Jesszusom, te ittál?! - szólalt meg, miután megérezte leheletem.
- Csak egy icipicit – próbáltam mutatni ujjaimmal a mennyiséget, miközben talpra állított és visszaültetett az ágyra.
- Miért tetted ezt, te hülye lány? - tűrt el fülem mögé egy tincset, majd leguggolt elém. Homályos tekintettel néztem le rá, arcomon még mindig ott virított a bugyuta vigyor, mikor zsebemben megszólalt a mobilom. Mielőtt még megmozdulhattam volna, Justin kikapta nadrágomból a zenélő tárgyat, majd felvette.
- Helló Mr Crase, Justin vagyok. Meggie éppen a fürdőszobában van – beszélt bele.
- Nem is vagyok ott! - nevettem fel, és próbáltam elvenni a telefont, de egy kezével könnyen visszatartott ilyen állapotban. Egyre jobban bántott, hogy ő beszélt apuval helyettem, az én mobilomon. Nem is figyeltem, mit mondott apának, csak egyre erősebben püföltem vállát, amivel csak azt értem el, hogy felállt. Dühösen összeszedtem minden erőm, majd nekiugrottam. Elvesztette egyensúlyát, hátradőlt, én pedig egyenesen rá.
- Add vissza a mobilom! - visítottam arcába, de késő volt, már letette. Minden gyerekes sértődöttséget félretéve kezdtem el vizsgálni gyönyörű szemeit, szép, sima arcát, puha, kívánatos ajkait. Hirtelen minden gátlásomat levetkőztem, ezekben a pillanatokban egyáltalán nem gondolkoztam tiszta fejjel, csak vágyaimra, ösztöneimre hagyatkoztam. Mivel fejem most mellkasával volt egy vonalban, feljebb csúsztam megakadályozva a felállásra tett kísérletét. Tenyeremet szíve fölé helyeztem, hogy érezhessem gyorsuló szívdobbanásait. Nyakára apró csókokat leheltem, mire szíve vad iramba kezdett.
- Meggie... nem kellene... - mondta alig hallhatóan, de egyáltalán nem érdekelt. Én akartam. Túlságosan is akartam. Nyakáról arcára, onnan pedig selymes ajkaira vándoroltam. Először gyengéden puszilgattam őket, majd mikor észrevettem, hogy csak fekszik alattam, követelőzőbbé váltam. Hajába túrtam, miközben nyelvem utat tört magának ajkai közt. Justin egy pillanatra teljesen megfeszült, majd ugyanilyen hirtelen ellazult. Engedett vágyának, ahogy minden kamasz pasi tenné. Belemosolyogtam a csókba, ahogy észrevettem, végre ő is beszállt a játékba. Ahogy kezei hátamra csúsztak, még erősebb késztetést éreztem a folytatásra, égetően vágytam minden érintésére, csókjára. Nem érzékeltem rajta kívül semmi mást, csak ő volt és én. Kezem lecsúszott egészen pólója aljáig, majd elkezdtem felhúzni azt. Mikor hónaljáig értem, készségesen segített, hogy le tudjam venni róla a ruhadarabot. Míg áthúztam fején a fekete anyagot, szemügyre vettem meztelen felsőtestét.
- Nem rossz – vigyorodtam el, majd kezeimmel mellkasát, majd hasát jártam be. Érintésem nyomán megborzongott, még jobban szorított magához. Csókja akaratosabbá, szenvedélyesebbé vált, miközben egy hirtelen mozdulattal fordított helyzetünkön. Már ő volt felül. Számról ajka nyakamra tévedt, keményen csókolta, szívta bőröm, apró sóhajokat váltva ki belőlem. Kezeit felsőm alá vezette, oldalamon haladt egyre följebb. Hideg ujjbegyeinek érintése felhevült bőrömön villámcsapásként ért. Lassan én is csak egy melltartóban feküdtem alatta. Légzése nehézkessé vált, ahogy végignézett testemen. Kulcscsontomtól kínzó lassúsággal haladt lefelé puha szájával, apró csókokat hintve testemre. Kezeim hajába fúrtam, mikor nadrágom széléhez ért és lejjebb tolta azt. Lábaimmal türelmetlenül lerugdaltam magamról a feleslegessé vált ruhadarabot, mire a fiú elégedetten nézett fel vágyakozó szemeivel. Visszamászott arcomhoz, majd mélyen megcsókolt. Egyik kezével mellemet masszírozta, míg másikkal combom kényeztette. Lábam átvetettem csípőjén, így összeért ágyékunk. Nadrágján keresztül is éreztem növekvő izgalmát, belemosolyogtam a csókba. Kezem lecsúsztattam fenekére, hogy még jobban magamhoz szoríthassam. Justin egy aprót nyögött, majd a szemembe nézett. Pajkosan elmosolyodtam, kezem előre csúszott férfiasságához. A fiú csak nagyot sóhajtott, majd nyelt egyet. Mielőtt sikerült volna kigombolnom az útban lévő szürke gatyáját, lefogta kezeim. Meglepetten figyeltem, ahogy lehámozta magáról lábaim, majd felemelkedett.
- Most meg mi a fenét csinálsz? - kérdeztem, ugyan a szavak nehezen álltak rá nyelvemre. Nem szólt semmit, kifejezéstelen arccal karjaiba vett, majd lefektetett ágyamra.
- Á, szóval itt akarod folytatni – incselkedtem, de nem tudtam elérni karjaimmal, gyorsan elhúzódott. Kiment a fürdőbe, míg én próbáltam felállni, de még mindig túlságosan szédültem a bonyolult művelethez. Sértett, hogy csak úgy itt hagyott, mikor minden porcikámmal kívántam, vágytam rá. Pillanatokon belül visszatért kezében egy pohárral. Kérdőn néztem rá.
- Idd meg! - mondta szigorúan, majd számhoz nyomta a pohár szélét. Pár kortyot lenyeltem a jeges vízből, ami kissé megnyugtatott. Az a pár korty, ami még maradt az alján, hamarosan arcomon landolt. Megilletődve kaptam levegő után, szememből próbáltam eltüntetni a vizet. Bár a hideg folyadék elvékonyította a sűrű, rózsaszín ködöt, ami eddig az alkohol és a vágy miatt eszemre borult, még mindig nem józanodtam ki.
- Justin! - mérgelődtem, miközben próbáltam felülni. Ám egy erős kar visszanyomott, majd a fiú egy takarót terített rám. Gyengéden eltűrte nedves tincseimet arcomból, aztán egy lágy puszit nyomott homlokomra.
- Aludj! - suttogta, majd kikerekedett szemekkel követtem távozó alakját. Olyan kérdéseimre, minthogy miért gondolta meg magát ilyen hirtelen, miért ment el, nem találtam választ. De gondolkodni sem volt sok időm; a fáradtság súlyos lepelként borult rám. Fejem egyre nehezebbnek éreztem, míg el nem nyomott az álom.

VIII. fejezet/1.

Erről a fejezetről annyit, hogy betegen írtam előre is elnézést kérek, ha nem lett jó. De szerencsére mostmár jobban vagyok, mint két napja. =) Ez a rész úgy egészében túl hosszúra sikeredett, ezért is vettem két részre. Viszont emiatt az egyes részek rövidebbek lettek, de talán holnap tudom hozni a második felét is. =) Nagyon szépen köszönöm a kommenteket, és jó olvasást!

Justin szemei ködösen tekintettek rám, ismét teljesen elvesztem abban a szempárban. Vajon tudja, hogy mit váltott ki belőlem ezzel a nézéssel? Vagy azzal, ahogy hozzámért, megfogta kezem, s ujjával gyengéden simogatni kezdte kézfejem? Mielőtt megint valami őrültséget tettünk volna, elhúzódtam. Kezemet azonban erősen szorította, másikkal államhoz nyúlt, ezzel kényszerítve, hogy csalódott szemeibe nézzek.
- Meggie... - kezdte volna a fiú, de hálát adtam a telefonom csengésének, hogy nem kellett érzelgős beszédét végighallgatnom. Most nem ment volna. Az épp kint őrködő parancsnok hívott, hogy azonosítottak két személyt, akik be akartak jönni. Mivel tudtam, hogy Scooter Braun Justin menedzsere, ezért felé fordultam segítséget kérve a második személy kilétével kapcsolatban.
- Ismersz egy bizonyos Pattie Mallettet? - A fiú bólintott a név hallatára a szeme is felcsillant.
- Az anyukám.
- Bejöhetnek – csak ennyit mondtam a telefonba, s letettem. Jeleztem a fiúnak, hogy jöjjön, majd az ajtóhoz léptünk. Ahogy kinyitottam, Justin máris egy könnyező nő karjaiban találta magát.
- Ó, kisfiam, úgy aggódtam! - szorította még jobban magához a fiát, eközben lehetőségem adódott jobban megnézni őt. Ami legelőször feltűnt, azok a szemei alatt húzódó mély karikák voltak, mit még tökéletes sminkje sem tudott teljesen elrejteni. Ezt teljes mértékben megértettem, hiszen a koncerti támadás óta nem is láthatta a számára legfontosabb személyt, akit szinte minden percben halál fenyegetett. Ahogy figyeltem a szerető, óvó édesanya és a gyermeke ölelkezését, torkomban egyre nagyobbnak éreztem azt a bizonyos gombócot.
- Nagyon szépen köszönjük, amit Justinért tettél. Mindent – éreztem meg vállamon Scooter kezét, majd halványan felmosolyogtam a férfire.
- Igaz is – lépett elém szemeit törölgetve a nő. - Pattie Mallette vagyok, Justin anyja, és istenem, el nem tudom mondani, mennyire hálás vagyok!
Utolsó szavait már közvetlenül fülembe suttogta, engem is szinte ugyanolyan szorosan átölelt, mint a fiát. Szemeim pár másodperc múlva homályba borultak, muszáj volt kibontakoznom karjaiból. Nem akartam neveletlennek tűnni, de nem bírtam tovább.
- Felmegyek, hogy nyugodtan tudjanak beszélgetni – mondtam gyorsan.
- Nem szükséges, drágám, maradhatsz! - hallottam a kedves hangot Pattie szájából.
- Hagyd, anya – suttogta a mellette álló fiú, aki aggódó pillantásokkal pásztázta arcom. Aprót bólintottam neki, majd el is tűntem a lépcsőfordulóban. Miután szobám ajtaja becsukódott a hátam mögött, ágyamra vetettem magam. Az első könnyek már végigszántottak arcomon, ezeket még határtalan mennyiségű követte. Az a rengeteg szeretet, ami Pattie-ből sugárzott, sok volt nekem így egyszerre. Én ilyet már fél éve nem éreztem, anyu jutott eszembe. Ő is pont így ölelt meg, mikor egy CIA-s megbízatásból épségben jöttem haza. Hiányzott. Rettenetesen hiányzott. Bármit megadtam volna, hogy itt lehessen mellettem, átöleljen, ahogy csak egy anya tud. Könnyeim folyamatosan záporoztak, az sem érdekelt, hogy hajam, vagy hogy épp az ágyam túlságosan is nedves lett. Zokogásom csak fokozta, mikor pillantásom az éjjeliszekrényemen álló bekeretezett képekre esett: egy az egész családról készült még tavaly egy nyaraláson. Még mindenki felhőtlenül boldog volt, anyu is vigyorgott, ahogy kettőnket átölelt. Egy másikon Mike és én álltunk, amint épp hülyéskedtünk. Mindketten fogtuk fegyverünket, egymás hátának támaszkodva pózoltunk a kamerának, és próbáltunk komolyak maradni. De a fényképen mindketten kivillantjuk fogsorunk. Ezekben az időkben még minden rendben volt. Hogy mehetett tönkre minden csupán pár másodperc alatt? Kezembe vettem a képet, majd óvatosan végighúztam ujjam Mike örömteli arcán. Pillanatok alatt megrohamoztak legszebb emlékeim, az utolsó párbeszédünk is... Veszekedtünk. Veszekedtünk egymással, ő mégis életét adta értünk. Idáig bírtam. Tűrőképességem határára értem már rég. Bár valamennyire megedződtem az évek alatt, nincs olyan ember, amelyik kibírná ennyi fájdalommal, ennyi lelki sebbel. Felálltam, össze-összecsukló lábakkal a szomszédos szoba felé vettem az irányt. Tudtam, hogy apunak van egy bárszekrénye, egyszer láttam, ahogy onnan töltött magának valami alkoholos italból, hogy enyhítse fájdalmát anyu halála után. Kivettem egy whiskys üveget és egy poharat belőle, majd pár pillanatig elmerengve a kezemben tartottam őket. Tudtam, hogy ki is rúghatnának, tudniillik szolgálatban nem lehet inni. Márpedig amíg Justin Bieberrel egy házban vagyok, kifogástalanul küldetést teljesítek. Arról nem is beszélve, hogy kiskorú vagyok. „Csak egy pohárkával...” - gondoltam, miközben kiöntöttem az aranyló italt. Sohasem voltam az a nagy ivós, az alkoholos dolgokért sem rajongtam, de most úgy éreztem, e nélkül beleőrülnék. Leöntöttem a pohár tartalmát a torkomon, mire hirtelen köhögésbe kezdtem. A folyadék végigmarta belülről szájüregem, egész nyelőcsövem, még azt is éreztem, mikor gyomromba ért a whisky. Keserű ízétől és szagától is undorodtam, mégis éreztem jótékony hatását. Az égető alkohol pár pillanatra elfeledtette velem fájó gondolataim, mintha hajszálnyit megkönnyebbültem volna. A kezemben szorongatott fénykép rávett, hogy töltsek még az aranyló nedűből. Leültem apu ágyára, és ezt a pohárkát is megittam, bár már lassabban kortyolgatva. Hatását erősebben éreztem, s épp azon voltam, hogy abbahagyom, mikor vállaim ismét reszketni kezdtem az elfojtott sírástól. Nem tudtam elengedni, görcsösen szorongattam az üveg nyakát. Azt akartam, hogy a mellkasomat szorító fájdalom teljesen elmúljon, keservesen vágytam rá. Mindennek az lett a vége, hogy a sokadik „utolsó pohárka” után azt vettem észre, hogy az alján már csak egy ujjnyi aranybarna folyadék hullámzik a díszes üveg rázására. Ezt már csak azért is megittam, amolyan leöblítésként az előbbiekre. Már egyáltalán nem éreztem semmi szomorúságot, az egy üveg erős ital megtette a kötelességét, főleg, hogy éhgyomorra fogyasztottam. A szobából már csak elmosódott foltokat láttam, fejem egyre jobban lüktetett, ha fel akartam állni, szinte azonnal összeestem volna. De jól éreztem magam, és csak ez számított. Nagy nehezen visszatettem a kiürült üveget a bárszekrény tetejére, majd eltámolyogtam szobámig. A falba, vagy a kezem ügyébe kerülő bútorokba kapaszkodva jutottam el ágyamig, ahol ahogy leültem, rögtön fekvő helyzetben találtam magam.
- Meg fogsz dögleni, Morrison, én foglak megölni! - köptem a szavakat akadozó nyelvvel, majd harsány nevetésben törtem ki. A szervezetemben felszívódott alkohol miatt nem voltak már semmiféle hatással az emlékek, érzelmeim, ugyanolyan felszabadultnak éreztem magam. Nemsokára kopogtatást hallottam, mire feltornáztam magam. Hogy meg tudjak ülni, kezeimmel is támaszkodnom kellett, akárcsak egy kisbabának. Erre a gondolatra ismét nevethetnékem támadt, mire Justin dugta be a fejét az ajtón.
- Hát itt vagy – mosolygott, de ajkai hamar elnyíltak a döbbenettől. Gondolom visszataszító látványt nyújtottam vörös szemekkel és kipirult arcommal.
- Justin! - vigyorogtam rá, mikor tett felém pár lépést. - Úgy hiányoztál!

VII. fejezet

Kit érdekel, ha nincs meg az 5 komment? A 4 már majdnem az ;) Igen, meghoztam az újabb részt, nem lett valami nagy robbanás, ez csak amolyan átkötő fejezet lett. Ettől függetlenül remélem tetszik, az eddigi komikat pedig nagyon-nagyon szépen köszönöm. (L)

Lassan tértek vissza emlékeim. Két ember távoli veszekedését hallottam, de akármennyire próbáltam összpontosítani, mintha egyre messzebb kerültem volna tőlük. Ahogy ismét elmerültem volna a néma sötétségben, hűvös szellő simogatását éreztem csupasz karomon, ami átjárta a helyet, ahol feküdtem. Fokozatosan tértek vissza emlékeim, de talán jobban éreztem volna magam, ha nem jönnek vissza. Két forró könnycsepp szántotta végig arcom. Egy gyengéd kéz letörölte őket, majd gazdája hangját is meghallottam:
- Meggie... - szólított meg halkan az illető, hangjáról azonnal megismertem. A másik két férfi beszélgetése elhalt, majd közelebb léptek. Erőtlenül próbálgattam nyitogatni szemeim, de az erős fény hirtelen ért, teljesen elvakított. Összeszorított szemekkel ültem fel, de valaki megakadályozta menekülésem. Biztos voltam benne, hogy James Morrison elkapott, így rendesen meglepődtem, amikor kitisztult a látásom.
- Most pihenj, ez a legfontosabb! - mondta édesapám, a mellette álló Fred pedig bájosan mosolygott. Az ágy szélén Justin ült, arcán kedves tekintettel és egy ragtapasszal.
- De hát hogy? - bukott ki belőlem, miután túltettem magam azon a tényen, hogy egy piszkos pince helyett a CIA egyik orvosi szobájában feküdtem.
- Az embereink az utolsó pillanatban értek oda. A rendszer csak akkor jelzett, mikor már az összes zárat feltörték – lépett be az igazgató. - Valószínűleg a murdsösök piszkálták meg, ezért nem kaptunk riasztást egyből. A legtöbb elérhető egységet odaküldtük, és nem túlzok, ha azt mondom, az ajtóban érték el önöket. Első dolguk az volt, hogy visszaszerezzék magukat, miután ez sikerült, a maffiózók visszavonultak. Hál' Istennek nem esett bajuk, Bieber úr szinte sértetlenül megúszta, ön, Crase ügynök pedig csak egy napig feküdt ájultan, de nagyobb károsodást nem szenvedett a szervezete. Majd még eldől, hogy folytatódik az ügy, mindenesetre holnapra egy jelentést kérek a támadásról!
- Igenis – bólintottam, majd a főnök magával hívva a két felnőttet kivonult. Óriási szikla esett le szívemről, megkönnyebbülten sóhajtottam fel, hogy megúsztuk. Mi talán igen – egyelőre -, de Mike... A gondolatra azonnal kitört az eddig visszafojtott sírás. Ismét elveszítettem egy olyan embert, aki nagyon közel állt hozzám. Ha belegondoltam, hogy ott lehettem volna mellette, vagy helyette... Az életével fizetett, mert megmentett minket. Egyre erősebb zokogóhullámok törtek rám, miközben az ölelő Justin vállaiba kapaszkodtam. Nem mondott semmit, de örültem neki. Nem is tudott volna mondani semmi vigasztalót. Ilyenkor nincsenek jobb szavak. Fiatal volt, nagyon fiatal. Élhetett volna egy boldogabb, hosszú életet, talán még családot is alapíthatott volna, de a sors ezt megtagadta tőle. Bár az ügynökök, mikor belépnek, tudják mire vállalkoznak. Megélni mégis sokkal szörnyűbb. A fiú közelsége nyugtató volt, karjai biztonságot nyújtottak. Az, hogy itt volt mellettem, sokat jelentett. Jelenlétével is segített összekaparni darabjaimat a földről. Egy idő múlva összeszedtem magam.
- Szerettem... - szipogtam, mire éreztem, hogy megfeszült a teste. - De mostanában már csak olyan volt, mintha a bátyám lenne. Ezt is Morrison tette... Gyűlölöm, egyszerűen gyűlölöm!
A szavak szívem legmélyéről törtek elő, s ezzel együtt éreztem, hogy az ígéretem, miszerint nem fogok közel kerülni Justinhoz, semmissé vált. Ahogy arcom a nyaka és a válla közötti gödörbe fúrtam, mint egy kislány, tudtam, hogy már túl erős szálak fűztek hozzá. Egyúttal megfogadtam, James Morrison ellen fogok küzdeni életem végéig. S ha lesz rá alkalmam, azonnal végzek vele, kíméletlenül, ahogy ő is tette édesanyámmal és Mike-kal. Miután úgy éreztem, könnyeim elfogytak, eltávolodtam a fiútól.
- Mi történt? - erőltettem apró mosolyt magamra, ahogy óvatosan végigsimítottam ragtapaszán. El akartam terelni gondolataimat Mike-ról.
- Amikor megláttam az erősítést, megpróbáltam kiszabadulni, de véletlen saját magam vágtam meg a késeiddel – nevetett fel halványan, mire én is felkuncogtam.
- Azok szai tőrök – javítottam ki. - Béna vagy.
- De csak a harcolásban – látta be igazam, majd elkezdett beszélni arról a napról, amit végigaludtam. Nagyon hálás voltam, volt, ami elvonta figyelmem. Megtudtam, miről vitázott apu és Fred: apu a történtek után mindenképp azt akarta, vegyék el tőlem az ügyet, Fred viszont épp az ellenkezőjét. Szerinte én tökéletes vagyok a feladatra:
- „Ne féltsd ennyire a lányod, kemény csaj. Ha most nem engednéd folytatni, az olyan lenne, mintha nem bíznál benne.” - idézte a fiú Fred szavait. Elgondolkodtam. Jelenleg valóban nem akartam, hogy megfosszanak feladatomtól. Egyrészt miután ennyire megkedveltem Justint, nem akartam elválni tőle. Másrészt tényleg azt hittem volna, én rontottam el, nem vagyok elég jó... Harmadrészt – talán ez a legfontosabb – bosszút akartam állni James Morrisonon.
- Meg foglak védeni, és megölöm Morrisont – néztem elszántan a szemébe.
- Nem akarom, hogy az életed kockáztasd miattam.
- De én igen! - mondtam erőteljes hangon. Mielőtt tovább ellenkezhetett volna, egy fehér köpenyes férfi lépett be.
- Crase ügynök, jó hírrel szolgálhatok – kezdte az orvos. - Az állapotával minden rendben, még egy kis fáradtságot érezhet, de ez a mai nap folyamán elmúlik. Amennyiben megígéri, hogy ma még nem erőlteti meg magát, akár azonnal elmehet.
- Köszönöm – mosolyodtam el, majd felálltam. Justin követett, majd elhagytuk a szobát. Némán sétáltunk végig a hosszú folyosókon, és egy sor liftezés után megérkeztünk Fred irodájához, hogy eligazítást kapjak. A férfi az asztalánál ült, kezében egy halom papír, amik még elolvasásra, kitöltésre vártak. Ahogy beléptünk, felnézett, majd jól láthatóan végigmért.
- Látom, jobban vagy – mosolygott negédesen. - Úgy döntöttünk, ma még nálatok lesztek mindketten, egy osztag a ház körül fog figyelni. Holnap este pedig indultok a 300A-ba. Ott is lesznek őreink, de csak éjszakára.
- Rendben, mehetünk? - bólintott, mire megfordultunk.
- Meg! - szólt, mire visszanéztem. - Részvétem Mike miatt, igazán nemes cselekedet volt tőle, hogy megvédett.
Tekintetem elsötétült. Egy kívülállónak úgy tűnhetett, komolyan gondolja, se én láttam szemeiben a pajkos csillogást. Szó nélkül kivonultam, miközben erőt vettem magamon. Ott sértett meg, ahol most a legjobban fájt. Sietős léptekkel haladtam a a parkolóház felé, Justin alig bírta tartani velem a lépést. Lent elkértem apám kocsikulcsát, ami könnyen ment, hiszen megismert az őr. Végigmasíroztam a hosszú sorok között, majd egy szürke Audi előtt megálltam. Itt szinte az összes drágább autóból lehetett találni egy példányt, az itt dolgozók elég jól keresnek ahhoz, hogy luxusban élhessenek. Miután kinyitottam beültem, hamarosan a fiú is csatlakozott mellém.
- Vezetni is tudsz? Egyszer áruld el, miben vagy rossz! - nézett rám nagy szemekkel.
- Milyen CIA-s lennék, ha nem tanítottak volna meg? - nevettem fel, miközben kifelé hajtottunk. - Például ott van az éneklés, amiben te a legjobb vagy. Borzasztó hangom van.
- Hallhatom? - nézett kiskutyaszemekkel, amitől majdnem kidőltem az ülésről. - Ha azt mondja valaki, nincs jó hangja, legtöbbször az ellenkezője derül ki.
- Akkor egyszer hallgatózz, miközben zuhanyzom – vágtam rá, s arcán láttam, hogy megszületett az „ördögi terv”. A hazaút felénél dugóba kerültünk, ami ebben ezekben az órákban nem számított csodának, a csúcsforgalom ideje volt. Egyik kezem ujjai türelmetlenül dobogtak a kormányon, míg másikkal a rádióállomások között válogattam. Ilyenkor a zene volt a legjobb unaloműző.
- Menj vissza az előzőre! - mondta hirtelen a fiú, teljesítettem kérését.
- Ki ez a lány, hogy ennyire szereted? - kérdeztem másodpercek múlva, miközben figyeltem őt. Fejét az ütemre mozgatta, s vigyorogva tátogott. Ám megjegyzésemre vigyora lehervadt arcáról, majd nagy szemeket meresztett rám.
- Te komolyan nem ismered a számot? - mondta felháborodva. - Pedig elég jól ismered az előadót, aki pedig fiúból van, legalábbis eddig úgy tudta.
- Hogy mi? Azt ne mondd, hogy ez te vagy! - kezdtem el nevetni, mire sértődött arcot vágott. - Bocsi, de a koncerten teljesen más hangod volt.
- Azért, mert ez még az első sikeres számom, a One time, és azóta, mint minden korombeli fiú – hangsúlyozta ki az utolsó szót -, mutálni kezdtem.
- Bocsánat... - próbáltam kiengesztelni. - ...te mutáló nagyfiú!
- Ilyen bókot még nem kaptam, köszi, rossz hangú kislány! - nevetett velem együtt, jó ideig nem is tudtuk abbahagyni. Ő egyszerűen bármikor meg tudott nevettetni. A várakozást azzal töltöttük, hogy Justin énekelt nekem a számaiból, de csakis vidám, pörgős dalokat. Most egyikünknek sem volt kedve szomorkodni. Az egyik nagy slágeréből két sort már kívülről fújtam, ami nem csoda olyan szövegnél, amiben a „Baby, baby oh” ismétlődik. De hangja elvarázsolt, ahogy átadta magát a zenének még nekem is gyönyörű volt. Körülbelül negyed óra múlva végre megindult a sor. Bár lassan, de hazaértünk. A kocsit leparkoltam, majd beinvitáltam a fiút a házba. Körbevezettem a nem túl nagynak mondható otthonunkban, de mi kényelmesen elfértünk. Nem éltünk nagy luxusban annak ellenére, hogy azért én is keresek, nem is keveset.
- Két lehetőség van. Vagy a szobámban alszol, vagy a nappaliban a kanapén – vázoltam a helyzetet. Nem voltam az az ember, aki a vendégre rátukmálja a jobbat, tudtam, milyen kényelmetlen az, ha a házigazdát kitúrják a helyéről, így nyugodtan felajánlottam neki a kanapét is.
- Franciaágyad van? - csillant fel a szeme, mire sóhajtva bólintottam. - Akkor egyértelmű.
- Akkor alszom itt lenn – vigyorogtam, mire felkapta a fejét.
- Most ugye csak vicceltél? Ne szórakozz velem! - felnevettem, majd kérdő tekintetébe néztem.
- Ha megtartod a távolságot köztünk, aludhatunk nálam – forgattam meg szemeim. Kezét szívére téve próbált komolyan nézni, de csak próbált... Ennek a beszélgetésnek az lett a vége, hogy nevetve dőltünk le a kanapéra.
- Köszönöm, hogy jobb kedvre derítettél – fordítottam oldalra a fejem, hogy ránézhessek.
- Bármikor – vigyorodott el, majd közelebb csúszott hozzám. - Ha már egyszer megmentetted az életem, ez a legkevesebb.

VI. fejezet

Köszönöm szépen a sok kommentet mindenkinek, ti vagytok a legjobbak! Ahogy a hétvégére ígértem, itt az új fejezet! Remélem eléggé izgalmasra sikerült. Jó olvasást!

- Ugye ezt a pulcsit nem hordtad tegnap? - hadartam, mire Justin kérdően nézett rám, míg próbáltam kiiktatni a kütyüt.
- De, azt hiszem, felvettem a szünetben – felelte lassan, miközben próbált rájönni, mit műveltem. Mivel a legjobb fajták közé tartozott ez a kis mini chip, csak a ruha szétszakításával tudtam levenni a fiúról.
- Hé! - reklamált, de én már álltam, majd cipőm sarkával széttapostam a szerkezetet.
- Mike! - kiáltottam neki, majd pár pillanat múlva még mindig borús arccal megjelent.
- Egy jeladót találtam Justin pulcsiján – mondtam, majd feltartottam a totálkáros kütyüt. - Azonnal el kell tűnnünk!
Kialakult egy kép a fejemben, aminek minden kockája tökéletesen a helyén volt. Átvertek minket.
- Az a két ember csak elterelte a figyelmünk, végig tudták, hogy itt vagyunk!
- Tönkretetted?! Meg, vissza tudtuk volna ezzel nyomozni őket! - háborodott fel, mire ledöbbentem. Talán életveszélyben voltunk, neki pedig az volt a baja, hogy rátapostam a chipre.
- Bocsánat, hogy nekem fontosabb egy ember élete, mint hogy megtudjuk, amit eddig is tudunk! Morrison tudja, hogy itt vagyunk, nem érted? - keltem ki magamból idegesen.
- Ezzel szabályt szegtél, tudod jól – célzott arra, hogy a nyomozást hátráltatni az ellenség eszközeinek tönkretételével tilos.
- Már megtettem párszor, mikor egy élet volt a tét, és lám, még itt vagyok! - vitánk egyre hevesebbé vált, én pedig egyre rémültebb lettem.
- De most talán el tudtuk volna kapni Morrisont, ha a szállásuknál ütünk rajtuk!
- Nem, nem tudtuk volna! Őt nem lehet ennyivel elintézni, nagyon erős.
- Csak rettegsz, mert a szemed láttára ölte meg anyádat. De tudhattad volna, hogy ha egyszer ilyen munkába állsz, egy szeretted elveszik. Lépj már túl rajta! - mélyen tudtam, hogy nem komolyan gondolta, csak a düh beszélt belőle, de szavai tőrként hatoltak szívembe.
- Oké, ez durva volt, Mike! - szólt közbe az eddig hallgató Justin. - Szerintem is jobb lesz, ha hamarabb elmegyünk innen.
Fájdalmasan néztem Mike-ra, szinte könyörögtem, bár ne mondta volna ki az előbbieket, de ő még mindig csak ideges pillantásokat vetett rám. Tudta, hogy ez fáj nekem a legjobban, s most ezzel bántott meg, mint még soha. Egyáltalán nem emlékeztem olyanra, hogy valaha veszekedtünk volna, s most, hogy megtörtént, mindennél rosszabb érzés volt.
- Telefonálok, és rögtön megyünk, pakoljatok! - mondtam rekedten. - Bármelyik pillanatban itt lehetnek.
Mintha csak erre várt volna, a riasztó megszólalt. Áttörték az első rendszerünk. Ilyenkor automatikusan bekapcsolt a többi, de ha az elsőt sikerült, már csak percek kérdése volt... Mindannyian ledermedtünk egy pillanatra, CIA-ügynök társam tért magához először. Elsietett a monitorokhoz, onnan kaptunk jelentéseket.
- Teljesen körbe vagyunk véve, mindegyik oldalon vannak legalább tízen, és.. te jó ég! A szomszéd házakból is jönnek még! - erre végképp megfagyott ereimben a vér. Ezek szerint végig itt voltak tőlünk pár méternyire.
- Meggie, ne most hagyj minket cserben! - nyomta kezembe a Taurus PT99-esem Justin, miközben ideges szemekkel bámult rám. - Ne ess pánikba! Megcsináljuk! Védj meg!
„Igen, meg fogom védeni, mert ez a feladatom, sőt, ezt akarom.” Újra és újra lejátszottam fejemben utolsó mondatát, míg teljesen magamhoz tértem. Mike minden tudását bevetette, hogy visszaállítsa a biztonsági rendszert, a zárakat, de nem volt technikus. Hallottam, ahogy a zárak egyenként engedtek a behatolóknak, nem volt már remény.
- Menjetek fel, megpróbálom feltartani őket, amíg ide nem ér a segítség! - mondta Mike.
- Megőrültél? Ennyi egy másodperc alatt szitává lő! - ellenkeztem, miközben olyan erővel szorítottam fegyverem markolatát, hogy elzsibbadtak ujjaim.
- Meg kell védenünk a fiút az életünk árán is. Futás! - be kellett látnom, hogy igaza volt, most ez volt a legfontosabb. Megragadtam a fiú karját, majd felrohantunk a lépcsőn. Szemem sarkából még láttam a feketébe öltözött alakokat, s Mike-ot, ahogy a fal mögül lőtt rájuk. A golyók hatalmas sebességgel röpködtek a szobában, hogy aztán a falba vagy a bútorokba fúródjanak. Fent már csatahangokat hallottunk, s a folyosó végén lévő szobába menekültünk.
- Hajolj le, hogy ne lássák a mozgást kintről! - utasítottam Justint, majd beküldtem az ágy alá. - Maradj, meg ne mozdulj! Kimegyek és segítek.
Bár nehezen hagytam magára, tudtam, az neki a legbiztonságosabb hely. Remegő lábakkal futottam a fegyvertár felé. Ott felkaptam az első gépfegyvert, majd rohantam a lépcső felé. Hirtelen érte a lent küzdő embereket fentről a támadás, hármat sikerült kiiktatnom; de ekkora létszámban ez nem igazán számított. Mike felé sandítottam, elsápadtam a rémülettől. A felkarjából vörös vér folydogált a fehér padlóra, s mintha a lába is sérült lett volna. Két ember rászegezte fegyverét, hogy végezzenek vele, de ő még próbált küzdeni. Kilőtt egy golyót a hozzá közelebb álló mellkasába, mire az összeesett. Hasonlóan cselekedett volna a másiknál is, ám fegyvere kifogyott, tehetetlenül leengedte kezét. Innen mintha lassított felvételben néztem volna az egészet. A másik támadó már majdnem meghúzta a ravaszt.
- Ne! - sikoltottam fel, majd felálltam a rejtekhelyemről nem törődve a már felém is száguldó töltényekkel. Ráirányítottam pisztolyom. A gépfegyverrel nem tudtam olyan jól bánni, hiszen életemben kétszer tartottam ilyet kezemben, és most nem hibázhattam el. De a férfi gyorsabb volt egy másodperccel. Már könnyes szemekkel néztem, ahogy barátom szívébe repült a halálos golyó, majd még egy. De a fájdalmam egy pillanat alatt felváltotta a féktelen düh. Sírni utána is tudtam, ha túléltem ezt az egészet. Mike gyilkosára meggondolatlanul lőttem ki az egész tárat, de mind célba talált. Csak miután eltűnt szemem elől a bosszú gyilkos köde vettem észre, hogy a többi ember szétszóródva Justin után kutatott. A lépcsőn is jött fel körülbelül tíz férfi, nem tétlenkedhettem. Csak a fiút tartottam észben, nem gondoltam Mike-ra, akkor egy pillanat alatt végezni tudtak volna velem. Gépfegyveremmel a legközelebbi sarok mögül a felfele tartókra céloztam. Visszabújtam a fal mögé, míg el nem múltak a lövések, majd újra lőttem. Sorban osztogattuk egymásnak a lövedékeket. Mivel nekik a lépcsőn nem volt menedékük, előnybe kerültem. Újabb kettőt intéztem el, de már többen jöttek fölfelé. Magamban folyamatosan imádkoztam, hogy érjenek már ide a CIA egységei, bár még csak pár perc telhetett el betörésük óta. Megpróbáltam őket még azután is feltartóztatni, hogy kifogytam a töltényekből, de egyre kétségbeesett lettem. Kezembe akadó díszvázákat dobáltam feléjük, volt, amit eltörtem és a cserepei eldobásával próbáltam megsebezni őket. Mikor ezek is elfogytak, végleg fegyvertelenné váltam. Az ellenség létszáma ellenben egyre nőtt, miután lent nem találtak semmit. Nem tehettem mást, mint vártam, és közelharcba kerültem velük. Ahogy az első mellém ért, a gépfegyver csövével fejbe vágtam. Még a következő támadását is sikerült kivédenem, egy gyomorszájat ért sikeres ütés után összegörnyedt, majd leütöttem. Ám alighogy fellélegezhettem volna, a következő maffiózó máris lefogta hátul kezeim, és pisztolya jeges fémcsövét éreztem meg nyakamnál.
- Nehogy lelődd, a főnöknek ő is kell, élve! - hallottam egy másik férfi figyelmeztetését, mire kikerekedtek szemeim. De nem csak azért, mert James Morrison valamiért engem is akar – amitől végigfutott rajtam a remegés -, hanem Justint láttam meg tőlünk pár méterre kilépni a szobánkból, kezeiben szai tőrjeimmel. „Ne csináld, kérlek, ne!” - gondoltam, mintha valahogy eljuthatott volna hozzá üzenetem. Rám nézett, de addigra mindenki észrevette. Egyikük azonnal rászegezte lőfegyverét, míg egy másik le akarta fogni. A fiú próbált ellenállni, de túl gyengének bizonyult a hírhedt maffiavezér profi emberei ellen. Küzdeni akartam érte, de csak tehetetlenül vergődtem fogva tartóm kezei között. Ha fegyvere nem nyomódott volna nyakamhoz, könnyűszerrel ki tudtam volna törni szorításából, de akkor sem lett volna esélyem a többi tíz ellen.
- Nyugi, cica, ha nem maradsz nyugton, kénytelen leszek lelőni egy ilyen csinos teremtést – mormogta fülembe, mire csúfosan felnevettem.
- Szerintem jobban tartasz te annál Morrisontól. Ha megölsz, talán a fél osztagot hidegvérrel kivégzi – mondtam. A CIA minden tagja jól ismerte a Murds fejének módszereit. Kegyetlen, még a saját alkalmazottai sem érdeklik, csak saját maga, a hatalma és a vagyona.
- Hohó, a kis csaj tud mindent! - hökkent meg, mire többen is odakapták fejüket. Pillanatnyi figyelmetlenségét kihasználva lábammal hátrarúgtam és eltaláltam egy igen érzékeny szervét. Szorítása azonnal engedett, fegyvere is távol került tőlem. Pár lépéssel a Justinra fegyvert szegező fickónál termettem, majd egy forgórúgással kirepítettem kezéből a pisztolyt. De a másodperc tizedrésze alatt máris hárman rám támadtak, így tényleg nem volt esélyem többet segíteni. Miközben ketten megakadályoztak a mozgásban, a harmadik egy nedves kendőt szorított számra és orromra. Azonnal tudtam, hogy elkábítottak, amint egyre homályosabban láttam. Még utoljára belenéztem Justin Bieber rémült szemeibe, közben még erősebben kívántam, hogy rontson be most rögtön legalább öt CIA-s csapat...

V. fejezet

Köszönöm szépen a kommenteket, nagyon aranyosak vagytok! (L) De ez az 5 komis dolog folytatódni fog, szóval hajrá! ;) Tényleg sokat jelentenek nekem ezek. Cserébe meg is hoztam a követekző részt, remélem ez is tetszeni fog!

Pár lépéssel átszeltem a biztonsági rendszerekhez vezető utat. Ránéztem a képernyőkre, miközben kibiztosítottam fegyverem. Egy gyors billentyűkombinációval vészhelyzeti állapotra állítottam a rendszert. Csak ketten voltak itt, amit furcsálltam. Szememmel valami jelet kerestem, ami még több elrejtőzött emberre utalhat. Amíg szemem sebesen járt ide-oda, a két alak egyre közeledett a házhoz.
- Rohanj Mike-hoz, fent jobbra a második ajtó! - kiáltottam ki Justinnak, miközben hallottam, hogy az ajtón próbáltak betörni.
- Most! - sürgettem a pánikba esett fiút, aki bár kicsit esetlenül, felsietett. Tudtam, hogy a számítógép már riasztott a CIA-nál, így pár percen belül itt kellett lenniük. A hall végén vártam kinyújtott kezemben a pisztolyommal, arra az esettre, ha betörtek volna. A biztonsági zárakkal egyelőre nem boldogultak. Mike fél perc múlva mellettem termett. Arca még nyúzottnak tűnt, de éberen meredt az ajtóra. Kezében ő is ugyanúgy tartotta Glock 19-esét, szeme sarkából komolyan rám pillantott.
- Csak ketten vannak, itt az ajtónál - tájékoztattam, miközben lassú lépéseket tettünk előre. - Mehet?
- Mehet! - mondta, majd szemünket le sem vettük az ajtóról. Egy gombnyomással kinyitottuk a zárakat, majd feltártam az ajtót. A két férfi meglepetten bámult ránk, míg fegyvereink elsültek. Az enyém mellkason találta a velem szemben álló támadót, Mike pedig lábon lőtte a másikat. Az egy fájdalmas üvöltés után térdre rogyott, majd a fiú leütötte. Periférikus látásommal megpillantottam a folyosó végén álló Justint, aki rémült arccal figyelte az eseményeket.
- Ha úgyis itt vagy, nézd meg, jönnek-e még! - szóltam hátra, miközben behúztuk a testeket.
- Senkit sem látok! - kiáltotta vissza, miután eltűnt a fordulóban. Ezután meghallottuk egy helikopter hangját. Mike odasietett a legközelebbi ablakhoz, majd felnézett.
- A mieink! - mondta, majd füléhez emelte ujjait. Számítóan előre felvette fülesét, hogy ilyen esetben tudjunk kommunikálni az ügynökökkel. Beállította a megfelelő frekvenciára, majd beleszólt:
- Kettőt elintéztünk, többet nem észleltünk. Láttok valakit? ... Értem, rendben van. Azt mondják, nincsenek többen, leszállnak hátul; két egység jött - intézte hozzánk utolsó mondatát, mire fellélegeztem. Megkönnyebbültem, hogy elmúlt a veszély, de akkor még nem tudtam, hogy egy szörnyű hír következik... A gépek motorjai leálltak, majd az ajtó csapódása jelezte, hogy bejöttek.
- Trevor ügynök, Crase ügynök - bólintott Daniels parancsnok, akivel nem egyszer dolgoztam már együtt. Mögötte nyolc CIA-ügynök sorakozott, akiket csak névről, vagy egyáltalán nem ismertem. A férfi odalépett a terroristákhoz, majd megállapította, hogy akit meglőttem, már nem él. A másik nehézkesen lélegzett, de combartériájából erősen folyt a vér.
- Ugyanabból a szervezetből jöttek - folytatta az elemzést, ahogy észrevette tarkójukon a titokzatos jelet.
- Szerintünk csak felderíteni jöttek - véleményeztem. - Melyik maffiahálózat küldene csak két embert egy olyan személyért, akit a CIA véd? Valamint elég kezdők voltak.
- Igaz. Több embert biztos nem láttak? - kérdezte Daniels.
- Nem mutatott egyik kameránk se semmit - felelte Mike. A negyvenes éveiben járó férfi bólintott, majd kiadta az utasítást embereinek, hogy vigyék a földön heverőket a helikopterbe.
- Amint ellátták a sebesültet és magához tér, kikérdezzük. A hír valószínűleg még nem jutott el Morrisonhoz, de gyanús lesz, ha nem térnek vissza emberei. Estére szerintem áthelyezik magukat, de erről majd Mr Houston, az igazgató dönt - mondta, de én a név említése után már nem hallottam semmit.
- Úgy érti, James Morrison, a Murds feje? - kérdeztem elhalt hangon, mire a férfi bólintott. - De hát... Nem úgy volt, hogy ez egy új csoport?
- Először azt hittük, de Morrison átverte a CIA-t. Úgy állította elénk a helyzetet, mintha az lenne. Maffiahálózatának is ezt az új jelet találta ki, így nem gyanakodtunk. Legfrissebb információink szerint ő áll az egész mögött.
- Miért akarna pénzt? Ő az egyik legnagyobb terrorista szervezetnek a feje, nincs szüksége váltságdíjra - vetette ellen Mike, aki közben szorosan mellém állt.
- Ezt még nem sikerült kiderítenünk ,de rajta vagyunk az ügyön. Ha megbocsátanak, mennünk kell - egy biccentéssel elbúcsúzott, majd eltűnt. Miközben a felszálló helikopter hangját hallgattam, halálsápadt arccal rogytam a kanapéra. Mike mellém ült, s magához vont. Mellkasába fúrtam fejem, kigördültek szemeimből az első könnycseppek. A fiú hajamat simogatva nyugtatott, mint már annyiszor az utóbbi félévben. Justin teljesen értetlenül állt előttünk.
- Annyit felfogtam, hogy valami überveszélyes alak vadászik rám - mondta. - De mi a baj?
- Leült másik oldalamra, és hátamra tette kezét. Még azt sem tudta, miért, de vigasztalt. Úgy döntöttem, elmondom neki, már úgy sem volt igazi ok, hogy eltitkoljam előle.
- A Murds egy hatalmas orosz maffiahálózat, amit James Morrison vezet - kezdtem bele a teljes történetbe. - Kicsivel több, mint fél éve el akarta lopni a világ legértékesebb gyémántját a múzeumból, ahol tartják. Apám vezette a csapatokat, amik megállították őket, de óriási veszteségekkel. A szinte száz főből csak huszonhatan élték túl, de a maffiózók is jócskán megtizedelődtek. Mikor belátták, hogy nem tudnak áttörni a CIA osztagain, visszavonultak. Morrison nagyon dühös lett, hiszen ekkora vereséget még nem élt meg. Apun pedig bosszút akart állni, mivel ő vezette az akciót. Ha valakit bántani akar, a szeretteivel kezdi. Egy hét múlva egy éjszaka, amikor csak anyu és én voltunk otthon, csörömpölést hallottam az emeletről. Felmentem, hogy megnézzem, megint melyik vázát törte el. Ám a csend túl gyanús volt. A hálószobája ajtaja résnyire nyitva volt, amin keresztül egy ismeretlen alakot láttam édesanyám teste fölé magasodni. Be akartam rontani, de amikor megláttam a férfi arcát, bepánikoltam, lesokkoltam, szó szerint megdermedtem. Már sok képet láttam róla az ügynökségnél, rögtön felismertem James Morrisont. Tudtam, hogy én túl gyenge vagyok, hogy megállítsam, de legalább megpróbálhattam volna... Pár másodperc múlva eltűnt az ablakon keresztül, én pedig feleszméltem. Anyu addigra halott volt, az a gazember meg csak egy levelet hagyott hátra, amiben részvétet kíván.
Elakadt a hangom, miután a lényeget elmondtam. A kitörni készülő sírás fojtogatta torkom, könnyeim egyre hevesebben potyogtak Mike pólójára. Képtelen voltam nem magamat okolni a történtek miatt, akárhányan akárhányszor mondták is már el, hogy nem az volt. Ha bátrabb lettem volna, talán sikerült volna megállítanom, vagy legalább elijesztenem. De gyáván viselkedtem, nem méltón egy CIA-ügynökhöz. Mégis mindenki elnézte nekem, azt mondták, a nagy Morrison ellen még ők sem mertek volna egyedül kiállni. De nem az ő szemük láttára ölte meg anyám...
- Sajnálom - súgta Justin, majd a dühtől ökölbe szorított kezemen szétfeszítette ujjaim, hogy becsúsztathassa közéjük sajátjait. Kézszorítása minden szónál többet ért nekem. A fiúról alkotott véleményem a mai nappal teljesen megváltozott. Már nem a nagymenő popsztár arcát mutatta, hanem a valódi énjét. Ez jobban tetszett. Visszagondolva a csókra fenomenális érzés volt, és nem bántam meg, pedig tilosban jártunk. A CIA szabályzata nem szabad mély kapcsolatot teremteni a védett alannyal, sőt, gyakran még azt sem nézik jó szemmel, ha munkatársban találjuk meg életünk párját; az akadályozná munkánkat. Ahogy összeszedtem magam, felemelkedtem.
- Csinálok ebédet - már 11 fele járt az idő, a főzés pedig jól el tudta venni az ember figyelmét jelenlegi problémáiról. Főleg, ha olyan kuktái vannak, mint amilyenek nekem voltak. A két fiú beállt segíteni, de jobban hátráltattak. Mindenesetre a kedvem feljavították, ez tény. Miközben a sajtos sült csirkét ettük, megszólalt a mobilom. Fred volt azzal a hírrel, miszerint este hatkor költöztetnek minket a 245-ösbe. Ebéd után mindenki tette a maga dolgát: Mike győzködéseink után visszatért aludni, mi pedig a tévé előtt kötöttünk ki. Szinte minden műsorban a tegnapi támadást boncolgatták egyre több valótlanságot beleszőve. Azt hiszem, egy csatorna volt, ami a fiú menedzsere, Scooter Braun kijelentését nyilvánosságra hozta; Justin Bieber él és jelenleg a legnagyobb biztonságban van.
- Tényleg ilyen egy átlagos napod? - kérdezte hirtelen Justin.
- Nem, nem igazán szoktam személyesen védeni embereket. Egy átlagos napon leginkább benn vagyok a CIA-nál, lőgyakorlatozunk, edzünk, ilyenek. Ja, és persze napi három órát a CIA iskolájában töltök, mert nekünk, ügynököknek is szükségünk van az alapműveltségre. Ha kihívnak akciózni leggyakrabban lopásokat, gyilkosságokat kell megakadályozni kisebb szervezetek ellen, de ritkán van olyan, hogy huzamosabb ideig meg kell védeni valakit - eredt meg a nyelvem, miközben a fiú figyelmesen hallgatott.
- Tisztellek, de komolyan - mondta, mire hitetlenkedve pislogtam rá. - Én ezt nem bírnám ilyen fiatalon. Tudni, hogy életek függnek a munkámtól. Szörnyű lehet.
- Néha valóban az, de én ezen nevelkedtem - vontam vállat. Még jó darabig beszélgettünk, sok mindent megtudtunk a másik életéről. Egyre közelebb kerültünk egymáshoz, és ezt nem csak érzelmi, hanem fizikai értelemben is mondhatom. Két óra múlva már ölébe hajtott fejjel feküdtem a kanapén.
- Tudod, kivel voltam így legutóbb? - kérdezte, mire kíváncsian néztem fel rá.
- Az eddigi talán legkomolyabb barátnőmmel.
- Zavar? - kérdeztem zavartan, s már azon voltam, inkább felülök, de óvatosan visszanyomta fejem.
- Dehogy - mosolygott, majd így folytattuk a beszélgetést. Az információtól, amit az előbb megtudtam, furcsán éreztem magam. Így már szinte kényelmetlen volt számomra, túl közelinek tűnt helyzetünk. De nem sokáig zavartattam magam, inkább visszatértem a társalgáshoz. Megtudtam, hogy csak három nappal idősebb nálam, 1994. március 1-jén született, míg én 4-én. Apját és féltestvéreit csak ritkán láthatja, családjáról olyan szeretetteljesen beszélt, hogy attól teljesen ellágyultam. Majd ahogy felpillantottam rá, arca felett megláttam Mike kemény arcvonásait, hideg szemei engem fürkésztek. Magyarázkodni akartam, de egy hang sem hagyta el torkom. Justin követte pillantásom, majd sóhajtott egyet.
- Nyugi, haver, nem erőltettem rá semmit.
- Tudom - hűvös hangja sokáig csengett a fülemben. Úgy éreztem magam, mint egy áruló. Mike-kal nem lehettem együtt, erre Justinhoz jöttem. Kettős érzések kavarogtak bennem, énem egyik része azonnal Mike után akart rohanni, hogy kimagyarázzam magam, megmondjam, nekem csak ő számít. A másik viszont itt maradt volna Justin kényelmes ölében, a végtelenségig hallgatva selymes hangját. Az utóbbi győzött. Kedveltem Mike-ot, de a csók óta valami megváltozott... Tudatosult bennem, hogy nem lehetünk együtt. Miután Justin megjelent, érzéseim egyre jobban átpártoltak felé. Régi tanárom mellett valahogy mindig tudtam, hol a helyem, hoyg CIA-ügynök vagyok, de a fiatal fiú ezt elfelejtette velem. S nekem ez kellett. Hogy valaki levegye vállamról azt a hatalmas terhet, amit már két éve hordoztam. Az utóbbi órákban pedig még jobban megismertük a másikat, teljesen megnyíltunk egymásnak. Merengésemből egy apró fekete pont szakított ki, ami sehogysem illett a fiú kék pulóveréhez. Odanyúltam, hogy megvizsgáljam. Közelebbről azonnal megismertem: egy nyomkövető volt.

IV. fejezet

Most, hogy ilyen laza hetünk van a suliban megírtam még egy részt, jó olvasást!
Még valamit el kell mondanom előtte: ezentúl csak akkor lesz friss, ha kapok legalább 5 komit. Tudom, milyen rossz ezt látni, de már megértem azokat, akik ugyanígy cselekednek. Csak ezekből tudom, hogy érdemes-e egyáltalán folytatnom. Előre is köszönöm! :)

- Nincs itt laptop, vagy valami hasonló kütyü internetkapcsolattal? - kérdezte ekkor Justin.
- Éppenséggel van, de senki sem szeretné, hogy a maffiózók lenyomozzanak minket, ezért jobb lenne, ha csendben maradnál a közösségi portálokon - feleltem, mire grimaszolt. - Tudom, hogy nem tetszik, de még nem tudunk semmit erről a szervezetről, így azt sem, milyen a technikájuk.
- Ezek szerint egy teljes hétig el leszünk zárva a külvilág elől? Legalább Xbox van? - kérdezte keserűen a fiú.
- Vagy tovább - biztatta Mike, mire szúrós pillantást küldtem felé.
- Nézd meg ott - mutattam a plazma TV melletti szekrényre. A házak általában nagyjából ugyanúgy vannak berendezve, így már ismerem a dolgokat. Justin odalépett, majd fél percig tanulmányozta a szekrény tartalmát, végül egy győzedelmes mosollyal felénk fordult. Buzgón bekötötte, majd Mike kezébe nyomta a másik kontrollert.
- Mivel a hölgy azt mondta, nem verekedhetünk, csak így tudhatjuk meg, ki a jobb - mosolygott rám ártatlanul, miközben visszaült helyére.
- Készülj a csúfos vereségre, Bieber! - vigyorodott el Mike, majd elkezdték a játékot. Először kosárlabdában mérték össze tudásuk. Miután az első menetet könnyedén Justin nyerte, ellenfele dühös szitkozódásba kezdett.
- Az elmúlt jópár évben valamiért nem jutott időm ilyenekkel játszani - mentegetőzött. A negyedik összecsapásra egyre szorosabbá vált a küzdelem, s mosolyogva figyeltem, ahogy egy-egy szerencsés dobás után gúnyolják egymást a fiúk. Igen, azt hiszem, tényleg érettebb vagyok náluk. A következő meccs végére igencsak elcsodálkoztam. A harcias veszekedést játék közben felváltotta az az oltogatás, ami a haverok között szokott lenni. Elmosolyodtam. Talán ezt ők nem vették észre, de valójában nemis gyűlölték annyira egymást.
- Lehet, hogy verekedni jobban tudsz, de be kell vallanos, én vagyok a jobb játékos - vigyorgott elégedetten egy óra múlva Justin.
- Legközelebb én választom ki, mit csináljunk - morogta a másik.
- Ti komolyan nem vagytok még fáradtak? - ásítottam, miközben a faliórára néztem. Jócskán elmúlt már éjjel egy óra. A mai akció, veszekedések, az egész nap kifárasztott.
- Menjetek csak lefeküdni, majd én figyelek - célzott Mike a biztonsági rendszerekre, kamerákra, amik a szomszéd szobában helyezkedtek el. - Pihenjétek ki a mai izgalmakat!
- Köszi - öleltem meg, majd egy puszit nyomtam arcára. - Ha ki akarsz dőlni, nyugodtan ébressz fel.
- Jóéjszakát! - mondta, majd felmentünk az emeletre Justinnal.
- Ha tetszik, ha nem, egy szobában kell lennünk, hogy megvédjelek - közöltem vele, míg ledobtam táskám az ablak melletti ágyra.
- Akkor legalább lehetne franciaágy - méltatlankodott, de pillantásomra elhallgatott. Miközben eltűnt a fürdőszobában, Taurus PT99-esem az ágyam melletti éjjeliszekrényre tettem teli tárral, hogy bármikor elérhető közelségben legyen. Megvetettem mindkét ágyat, később hallottam, hogy szobatársam visszajött.
- Van váltóruha, vagy abban kell laudnom is, amiben végigugráltam a koncertet? - kérdezte, mire felé fordultam. Egy pillanatra elakadt a lélegzetem. Haja a víztől egészen barnának tetszett, tincseiről pár vízcsepp csöpögött arcára, vállaira, hogy aztán izmos felsőtestén végigfolyjon, majd a dereka köré csavart fehér törülköző elnyelte. Látszólag a fiú is észrevette, hogy alaposan végigmértem, egy órisái vigyor terült szét arcán.
- Hidd el, szívesen hagynám még, hogy bámuld a hihetetlenül vonzó testem, de kezdek fázni - lépett még közelebb hozzám, mire magamra erőltettem közömbös arckifejezésem.
- A szekrényben elvileg vannak ruhák, a cuccaink majd holnap érkeznek - feleltem, miközben elfordítottam róla tekintetem. Dühös voltam, mert leleplezett, mert így beszél velem mindig, mert ilyen jól néz ki, mert elvesztem mellette az eszem, mert mellettem ugyanúgy viselkedek, mint bármelyik tizenéves lány. Mert vonzódtam hozzá. Nagy válogatás után végre visszavonult a fürdőbe, közben én is kivettem a szekrényből egy hálóinget. Hamarosan Justin kijött... ismét félmeztelenül. Alul egy térdig érő pizsamanadrágot viselt, felül semmit.
- Csak a kedvedért... - öltötte fel csábos mosolyát.- Na meg amúgy is így szoktam aludni.
Villámló szemekkel sétáltam el mellette, majd jókora erővel becsaptam a fürdőszoba ajtaját. A forró zuhany némileg megnyugtatta idegeim, végre képes voltam tiszta fejjel gondolkozni. Tudtam, hogy a fiú megpróbál még elcsábítani a hét alatt, de nem fogom hagyni. Hogy bosszantsam, legszívesebben én is kimennél egy szál törülközőben, hogy aztán még jobban küzdjön, s még nagyobbat koppanjon. Egy darabig fontolgattam az ötletet, de hamar el is vetettem. Hova lenne akkor az a híres érettségem? Bár azon a napon már egypárszor kudarcot vallott.. Miután megszárítottam hajam, kiléptem combközépig érő hálóingemben - szolidabbat nem találtam. Ez is megtette hatását, Justin feltűnően elidőzött lábaimon. Nem panaszkodhatok alakomra, hiszen a folyamatos edzések miatt sohasem volt rossz, de nem élek vissza vele. Miután megelégeltem, hogy csak bámul és fantáziál, bebújtam a meleg takaró alá.
- Szép álmokat, és kösz - hallottam a hangot, miután a fiú lekapcsolta a villanyt. A szoba sötétségbe borult, csak az ablakon szűrődött be egy kevés az utcai fényekból.
- Mit? - kérdeztem vissza. Meglepetésemben még gondolkozni sem bírtam.
- Hogy megmentettél, tényleg hálás vagyok - suttogta a sötétbe, majd csak ütemes szuszogását hallottam. Szavaira melegség járta át szívem, de emlékeztem még a magamnak tett ígéretre, fogadalomra.
Reggel nyolckor frissen pattantam ki ágyamból. Hozzá voltam szokva a kevés alváshoz, ami a tőlem pár méterre alvó fiúról nem volt elmondható. Csak figyeltem békés arcát. Egyáltalán nem azt sugározta, hogy ő egy nagyon menő, gazdag tini, aki minden csajt megkaphatna, épp ellenkezőleg. Édesnek, szinte sebezhetőnek tűnt anygali arca. A szoba sarkában ekkor bőröndöket fedeztem fel. Felderült arcom, ahogy megpillantottam saját cuccaim... amik csak kívülről tűntek annak. Ahogy kinyitottam bőröndöm, tetején egy összehajott papírt találtam.
"Drága Meggie,
Mivel Justin Bieberrel laksz együtt egy hétig (el sem hiszed, emnnyire irigyellek), beújítottam a ruhatárad. Sokkal sikeresebb leszel, mint az unalmas darabjaidban (bocsi). Használd őket egészséggel.
Legjobb barátnőd (ezt a ruhák megnézése után se felejtsd el!),
Lisa"
Olvastam végig barátnőm gyöngybetűit. Kezdtem megijedni. A levelet félretéve kiemeltem az első ruhadarabot, ami a kezembe akadt. Egy lila, elöl-hátul kivágott, strasszkövekkel díszített felsőt tartottam magam előtt, amit inkább egy buliba vettem volna fel; ahova mostanában nem megyek. Az összes ruha a legújabb divat szerint volt szabva. Jól néztek ki és szexisek voltak, de ha ezeket felvettem volna, az nem én lettem volna. Legnagyobb meglepetésemre még a legtöbb fehérnemű is új volt. Tangák, legkevesebbet takaró darabok, a hozzátartozó melltartókkal. Lesokkoltam. A bőrönd legalján megtaláltam egyetlen normálisnak nevezhető ruhámat, amit az edzések alkalmával szoktam hordani. Egy fekete cicanadrág, laza, sötétlila ujjatlan felső, egy már elhasználódott fekete edzőcipővel. Gondolkodás nélkül ezt kaptam fel, majd bevonultam a fürdőbe. Negyed óra alatt elkészültem, majd leosontam a földszintre. Utam egyenesen Mike-hoz vezetett helyzetjelentésért, de ahogy megláttam, a munkát el is felejtettem. Szegény egész éjszaka robotolt, szemei alatt óriási karikák torzították amúgy tökéletes arcát. Kezében kávéspoharat tartott, miközben a képernyőket pásztázta.
- Most azonnal felmész és kipihened magad! - mondtam köszönés nélkül.
- Neked is jó reggelt! - mosolygott rám nyúzottan. - Észrevetted, hogy mostanában túl sokat parancsolgatsz még a feletted állónak is?
- Bocsi, de szörnyen nézel ki. Menj fel, majd riasztok, ha vészhelyzet van - biztosítottam, majd kimentem a konyhába. Magamnak is töltöttem kávéjából, de ahogy belekortyoltam, ki kellett köpnöm.
- Akartam mondani, hogy elég erőset csináltam, hogy ébren tudjak maradni - hallottam hangját az ajtóból.
- Az nem kifejezés - húztam el a szám.
- Csak nem edzeni készültél? - nézett rajtam végig, mire grimaszoltam.
- Lisa beújított a ruhatáramban... Szóval ne lepődj meg, ha egy kicsit ribancosan fogok megjelenni a következő napokban - halványan felnevetett, majd hallottam lépteit, ahogy felment a lépcsőn. Készítettem a saját ízlésem szerint kávét, majd még két pirítóssal leültem a monitorok elé. Az egész ház be volt kamerázva, még a házon kívülre is el lehetett látni. Csendes környék ez, szóval azonnal ki lehetett szúrni a gyanús alakokat. A negyedik képkockán megláttam az alvó Justint. Hiába, amíg nem kezd el túlságosan közeledni hozzám, aranyos srác. Egy másik szobába bement Mike, s egyből levetette magát az ágyra. Unalmasan teltek az órák, közben zenét hallgattam, sőt, picit edzettem is. Nyitva hagytam a szoba ajtaját, hogy ráláthassak a felvételekre, a bútorokat arrébb toltam. A bemelegítés után erősítéssel kezdtem: fekvőtámasz, felülés, törzsemelés, stb. Ezek meg se kottyantak, már napi rutinnak számítottak. Majd különböző harci mozdulatokkal folytattam, amiket egyedül is meg tudtam oldani.
- Kora reggel már ennyi erőd van? - lépett be Justin ásítva.
- Ha az éjszaka kellős közepén ránk törnek, akkor sem mondhatom azt, hogy bocs, de most túl fáradt vagyok, gyertek vissza később - mondtam, miközben felé fordultam.
- Tanítanál valamit? - kérdezte hirtelen, mire ledöbbentem. - Tudod, hogy ne legyek annyira védtelen. Ha netán valami történne veletek..
- Ha mi elesünk több éves tapasztalattal, nem hiszem, hogy pont te levered őket, de rendben - egyeztem bele. Mit veszíthettem volna? Nem fogunk annyira unatkozni, és edzőpartnerem is lesz, amíg Mike alszik. Miután megreggelizett, el is kezdtük. Ugyanúgy tanítottam, mint ahogy anno engem. Először pár hasznos védekező mozdulatot mutattam meg, de egy óra múlva megunta, hogy mindig csak az ő testrészeit érik támadások.
- Ha az ellenség első mozdulatával leüt, nem sok haszna lesz a betanult támadásoknak - magyaráztam, de fél óra múlva áttértünk a támadásokra.
- Oké, először fogd le a jobb kezem, közben hárítsd a balt, kerülj mögém, csavard hátra a jobb kezem, így - mondtam, miközben bemutattam rajta azt a mozdulatot, amit tegnap használtam ellene.
- A bal lábad tedd így az enyém elé, majd a támadó nyakát szorítsd a másik karodhoz - negyedszerre szinte tökéletesen végrehajtotta a mozdulatot rajtam.
- Megvagy, cica - súgta fülembe. Lehelete cirógatta nyakam, s éreztem, hogy ismét gyengülök közelségétől.
- Azt nem mondtam, hogy nem lehet kivédeni - mondtam, mielőtt teljesen megőrültem volna tőle, majd szabad kezemmel nyakamtól elrántottam felkészületlen karját, megfordultam, így szembe kerültem vele, ismét.
- Szép - dicsért, majd jobb keze, ami még mindig markolta csuklóm, közelebb rántott magához. Kezét derekamra helyezte, úgy szorított magához, hogy csak teljes erőmet bevetve tudtam volna eltávolodni tőle.
- De közelebbről még szebb vagy - búgta. Az agyamat ekkor beborító köd nem engedte, hogy eszembe jusson az ilyen helyzetekre tökéletesen megfelelő mozdulat. Egyre nehezebben kapkodtam a levegőt, ahogy elmerültem két szépbarna szemében, amikben ilyen közelről megfigyelhettem az apró aranyló foltocskákat is. Szája egyre közelebb került az enyémhez, s én megadva magam lehunyt szemmel vártam, aminek jönnie kellett. Beleremegtem, amint megéreztem puha, selymes ajkait. Térdem remegni kezdett, ha nem fog szorosan, összeestem volna. Élveztem, ahogy gyengéden puszilgatja ajkaim, közben egyik kezével hajamba túrt. Szinte beleszédültem, ahogy elmélyítette a csókot, ám ekor a velünk szemben lévő ablakról egy golyó pattant vissza. Azonnal szétrebbentünk, nem volt időm a történteken gondolkodni.
- Le! - kiáltottam.

III. fejezet

Mivel az elején még gyorsabban haladok, meg is hoztam a harmadik fejezetet, de nem ígérem, hogy ezentúl a hétvégéken kívül lesz friss. Bocsi, de nekem is van életem. :) Remélem, ez is tetszeni fog!

Justin csak bámult maga elé, láttam, hogy még emészti a történteket.
- Hova megyünk, James? - kérdeztem addig a sofőrt.
- A 106-osba - felelte. A CIA-nek pontosan ilyen helyzetekre voltak házai, ahova olyan embereket szállítottak, akiknek védelemre van szükségük. Mostantól Justin is közéjük tartozik. A 106-os ház LA külvárosában található, és a ház jobban hasonlít egy palotához, mint egy menedékházhoz. Igaz, a legjobb védelmi felszereléseket építették bele. Mikor már elhagytuk a nagyvárost, a mellettem ülő fiú idegesen szólt bele mobiljába:
- Scooter, mi történt? ... És te végig tudtál erről?! Meg is halhattam volna! Ráadásul most egy tök idegen tini csajra vagyok bízva! - ennél betelt a pohár, eddig reméltem, hogy nem fog bepánikolni. Azt pedig, hogy úgy ítélkezzen rólam, hogy nem is ismer, pláne nem tűrtem. Hiszen az előbb mentettem! Ellentmondást nem tűrően kinyújtottam felé a kezem, mire óvatosan belehelyezte a telefont.
- Itt Megan Crase ügynök - szóltam bele. - Tudná adni a parancsnokot vagy Fred Gibsont?
- Persze felelte röviden, kisebb meglepődöttséggel hangjában, majd pár másodperc múlva meghallottam Fred hangját.
- Örülök, hogy megúsztátok. Mégsem tűntek annyira kezdőknek, legalábbis azok, akikkel mi küzdöttünk.
- Megsérült valaki? - kérdeztem aggodalmasan.
- Csak könnyebb sérüléseink vannak. A legtöbbjüket elintéztük, de amint rájöttek, hogy az áldozat már nincs itt, visszavonultak.
- Ennek örülök - sóhajtottam megkönnyebbülten. Hamarosan megérkezünk a 106-os házhoz, mindketten sértetlenek vagyunk - tájékoztattam még utólag, majd letettem. Visszaadtam a fiúnak a mobilt, és figyeltem, ahogy felkanyarodtunk a bejárón.
- Követtek minket? - kérdeztem meg Jamest, aki a műszereivel figyelte a terepet. Csak azután szálltam ki, hogy nemet intett fejével.
- Már biztonságban vagy - biztosítottam a fiút, aki látszólag tanakodott magában, megéri-e kiszállni a golyóálló autóból.
- Valószínűleg hamarosan itt lesz apád, és tájékoztat a továbbiakról - mondta a sofőr, mielőtt becsuktam volna a fiú után az ajtót.
- Mindent köszi - mosolyogtam rá, majd néztem, ahogy eltűnik a távolban. Kezénél fogva a hatalmas ház felé vezettem Justint, majd a kétszárnyú fehér ajtónál beütöttem a kódokat. Hallottam, ahogy a zárak kinyíltak, a riasztók egy csipogást követően kikapcsoltak.
- Ne nagyon nyitogasd az ablakokat, azok is golyóállóak, a szellőzőrendszer és a légkondi majd megoldja a gondjaidat - vetettem oda kissé gorombán. Még mindig bántott korábbi megjegyzése rólam.
- Nem kéne még pár embert ideküldeniük? Ha tömegestül akarnának betörni értem... - parázott a srác, nekem pedig elegem lett.
- Nem fognak ránk találni, és hidd el, nem vagy olyan fontos, hogy miután megtizedeltük őket, újra rögtön támadjanak. Ha mégis, a biztonsági rendszer feltartja őket addig, amíg ki nem érnek a többiek. Ha csak páran jönnek, azokat elintézem magam - feleltem határozottan, de láttam rajta, hogy utolsó mondatomban eléggé kételkedik.
- Miért van az, hogy a fiúk azt gondolják, mi nem lehetünk jók semmilyen "fiús" dologban?! - háborodtam fel, mire meglepetten nézett rám. - Szerinted miért intéztem el ott négy embert? Csak a csinos kis seggedet akartam menteni! Erre te nem hiszed el, hogy egy csaj is lehet jó ügynök...
- Nem erről van szó - vágott szavamba. - Csak te... Egyáltalán nem tűntél annak, túl fiatal vagy. Talán velem egyidős lehetsz...
- Az apám a CIA-nál dolgozik, azt akarta, hogy már ezen nőjek fel - magyaráztam még mindig komoran. - 14 éves koromban kezdték a kiképzésem, azóta a legjobbak közé sorolnak - hangsúlyoztam ki az utolsó szavakat.
- Oké - emelte fel kezeit védekezésképpen. - És most mit csinálunk?
- Várunk a következő utasításra - válaszoltam. Úgy tűnt, a fiú kezd felengedni, de még mindig idfegesen markolászta a bőrfotel karját, mire időközben leült.
- Tudom, milyen mindent ilyen korán megélni - ültem le vele szemben, próbálva elölről kezdeni az elrontott beszélgetést.
- Dehogy tudod! - vetette ellen, mire elkerekedett a szemem. - Bocs, elfelejtettem... Csak tudod, nem sok tizenéves ügynökkel találkoztam. Meg te sokkal érettebbnek tűnsz, mint az a sok sikongó rajongó.
- Ezt hallottam már - mosolyodtam el, s eszembe jutott Mike.
- Ki az a srác, akit irigyelnem kell? - kérdezte hirtelen.
- He? - néztem rá értetlenül. Nem tudtam, mi lehetett ez a hirtelen hangulatváltása. Azelőbb még leszólt, most meg rámindul? Ráadásul már a gondolataimban is olvasott...
- Látszik a szemeiden - mosolygott kedvesen. Elpirultam. Titkosügynök vagyok, erre egy teljesen közönséges ember olvasni tud a szemeimből. Ez a nap már csak jobb lehet.
- A tanárom - vallottam be, mire megdöbbent.
- Te aztán tényleg nagyon érett vagy, ha egy harminc feletti pasit szúrsz ki!
- Azért annyira nem öreg, csak huszonöt - nevettem el magam.
- Tud olyan jól énekelni, mint én? - kérdezte sármosan, miközben felállt és közelebb lépett.
- Még nem hallottam - vigyorodtam el kacéran. - De profin verekszik, ló, és minden máshoz remekül ért, ami a bűnözők ellen szükséges.
- Akkor lehet, hogy nem kellene ezt csinálnom - kezeit megtámasztotta mellettem, arca egyre közelebb került enyémhez.
- Szerintem sem - csak suttogni bírtam, ismét elkábított csillogó sötét szeme és ahogy leheletét az arcomon éreztem.
- Majd nem mondjukel neki - lehelte, majd ahogy meghallottam az ajtócsapódást, magamhoz tértem. Egy nem igazán fájdalmas módszert választottam, hogy leállítsam a fiút. Kicsusszantam jobb keze alatt, majd hátracsavartam azt, míg egyik lábammal lefogtam az övét, másik kezem pedig nyaka köré vontam. Erre a látványra lépett be apám.
- Ne feledd, egy CIA-ügynökkel ne kezdj ki! - suttogtam a fülébe, majd elengedtem.
- Ennyire jól kijöttök egymással? - nézett ránk apu kerek szemekkel, majd Justinnal kezet fogott egy rövid bemutatkozás után.
- Mi lesz ezután? - kérdeztem, majd visszaültem korábbi helyemre. A válasz már Justint is érdekelte.
- Mr Houston azt szeretné, ha te maradnál itt Justinnal még legalább egy hétig - mondta, mire lefagytam. - Mert te vagy az egyetlen, aki elég képzett erre a feladatra és egyidős vele. Szerinte így könnyebben megértitek egymást, de én kétlem...
- Biztos nincs más? - kérdeztem keserűen. Semmiképp nem akarok ismét olyan helyzetbe kerülni vele, mint nemrég. Valahogy mindig elveszi józan eszem, amiből ki tudja, milyen dolgok sülnének ki.
- Gondolkodtam azon, hogy javaslom Mike-ot melléd, és ezek után biztosan megemlítem a főnöknél - utalt az előbbi jelenetre. - Nem szeretném, ha azért rúgnának ki, mert kárt teszel a védett személyben.
- Azért tudok vigyázni magamra - mormogta közbe a fiú, mire mindketten elnevettük magunkat. Erre bevágta a durcit és felállt.
- Merre van a mosdó? - apu elmagyarázta neki, majd elhagyta a helyiséget.
- Csak nem kikezdett veled? - tért rá rögtön apa, mire meglepetten néztem rá. Ma mindenki ilyen könnyen átlát rajtam? Gyorsan a jól betanult pókerarcot öltöttem magamra.
- Nem, csak egyszerűen összekaptunk, gyengének tartott lány létemre, és nem hagyhattam szó nélkül - legalább nem hazudtam, csak nem mondtam el a teljes igazságot. Még kérdezgetett a mai akcióról, meséltem neki a jelről is. Nemsokára visszatért a Bieber gyerek.
- Most mennem kell, megkérem Mike-ot, hogy jöjjön el - búcsúzott apa.
- Az szuper lenne - vigyorogtam rá, közben szemem sarkából Justin figyeltem. Pillantásomtól lassan kezdett rájönni, kiről beszélünk. Ahogy apu elment, visszaállítottam a riasztórendszert, majd a fiú rá is kérdezett:
- Ugye ez a Mike egy öreg papa, aki olyan neked, mintha a nagypapád lenne?
- Nem, egy huszonéves helyes pasi, aki sok mindent tanított nekem - küldtem felé egy angyali mosolyt, ő csak elkomorodott. Legalább nem kettesben leszünk, így nem veszíthetem el mellette fejem.
- Mit csinálunk, amíg meg nem érkezik a drága barátod? - kérdezte közvetlen közelről. Nem fordultam felé, már csak az elővigyázatosság kedvéért sem.
- Te itt maradsz, ha valaki be akarnak törni, csak sikíts - mosolyogtam rá a nappali ajtóból.
- Veled megyek - vetette ellen, mier megvontam a vállam. Végtére is nem szabhattam meg, mit csináljon. Végigjártuk a házat. Míg a hatalmas, legmodernebb bútorokkal berendezett konyhába, fürdőkbe, hálószobákba csak bepillantottam, a fegyvertárban leragadtam.
- Tényleg ez az életed? - kérdezte az ajtófélfának támaszkodva a fiú, míg a legkülönbözőbb lőfegyvereket vizsgáltam.
-Igen, mondhatjuk, hogy ez vagyok én, ebben nőttem fel - feleltem, majd kimentünk. Talán negyed óra telhetett el apa távozása óta, de már meghallottamMike hangját a földszintről felkiáltani. Leszaladtam a fehér csigalépcsőn, majd óriási mosollyal arcomon üdvözöltem őt.
- Mike Trevor, Justin Bieber - mutattam be a fiúkat egymásnk, mire kezet fogtak. Mike-nak is elmeséltem mindent a Justin Bieber mentőakciónkről, mint apunak.
- Örülök, hogy megúsztátok - ölelt át. Már hiányzott meleg érintése, biztonságot nyújtó karjai.
- Apukád nagyon aggódott miattatok - nevetett fel.
- Csak nem elmesélte? - kérdeztem, majd Justinra néztem, aki végign émán ült.
- Annyit mondott, hogy bár meg tudod magad védeni a nyomulósok ellen, a biztonság érdekében legyek itt, mert bennem megbízik - sóhajtotta, ugyanakkor kemény tekintettel a fiúra nézett. Képzeltem, milyen két érzés fut most végig rajta: Nem akar csalódást okozni apámnak, pedig már egyszer megcsókolt. Justint meg legszívesebben kihajítaná és a maffiózók kezére hagyná.
- Figyellek - csak ez az egy szó hagyta el a száját a fiúnak címezve, de már tudtam, hogy itt hamarosan hatalmas vihar tör ki. Hangjában annyi fenyegetés csengett, hogy még engem is kirázott a hideg.
- Csak törődj a saját dolgoddal! - vágott vissza Justin. - Nem fogod megszabni, hogy mit csináljak vele!
- Dehogynem! - szórt villámokat Mike szeme. - Mindig közbe fogok lépni, hacsak ő nem akarja, hogy ne tegyem.
- Hidd el, akarni fogja - sziszegte a fiú. - Mint ahogy mindenki.
- Most fogd be azt az öntelt szád, kölyök! - már mindketten álltak, Mike Justin fölé magasodott, s így néztek farkasszemet.
- Azt hiszed, szabályozni tudod az érzéseit? - kérdezte Justin.
- Azt nem, de téged könnyen leállíthatatlak, még mielőtt felfognád, mi is történik!
- Próbáld csak ki! - mielőtt Mike behúzhatott volna neki - amit valószínűbbnek találtam, minthogy a 16 éves fiú fogja földre küldeni a 25 éves CIA-ügynököt -, csizmám szárából kezembe fogtam tőrjeim, s mindkettőt a nyakuknak szegeztem.
- Hagyjátok abba! - ripakodtam rájuk. Kezdtem nagyon megelégelni a pasik hatalmas egóját. Mindketten megdermedve bámultak rám.
- Ha volt egy kis esély is arra, hogy másképp tekintsek rád, most elveszett - mondtam hidegen Justinnak, majd a vigyorgó Mike felé fordultam. - Te pedig gondolkodhatnál, mielőtt kirúgatsz mindkettőnket! Úgy viselkedsz, mint egy normális tinisrác, nem pedig mint egy érett férfi CIA-ügynök. Most pedig két lépést hátra!
Csak megdöbbenten álltak hirtelen kirohanásomra, de most az egész napi feszültség kitört belőlem. Erősebben bőrükhöz nyomtam szai tőrjeim.
- Azt mondtam, mindketten hátra! - ismételtem meg halálsoan komolyan, minden szót külön megnyomva. Ahogy erősebben megérezték nyakukban a hideg pengét, teljesítették kérésem.
- Szeretném, ha ebben a hétben meglennénk békében egymás mellett. Nem szeretném ,ah ránk törnének a maffiózók, mi pedig vidáman átnyújtjuk nekik a másikat - mondtam már higgadtabban, mire lassan bólintottak. Leengedtem kezeim. Szó nélkül elvonultam a konyhába, hogy valami készítsek a már biztosan éhes fiúknak, na meg magamnak. A hűtőszekrény tele volt élelmiszerekkel. Még szerecse, hogy számítottunk a támadásra, és arra, hogy ide leszünk "zárva" egy ideig, különben valószínűleg éhenhalnénk. Mivel nem akartam túl sok időt a konyhában tölteni - tudva, hogy a szomszéd szobában bármikor kitörhet a káosz -, csak egy nagy adag rántottát dobtam össze. Mikor végeztem, a három tányért letettem a fiúk elé, akik addig az üvegasztalra tett lábakkal nézték a tévét.
- Köszi - mondták egyszerre, majd habzsolni kezdték az ételt. Közben letelepedtem a tőlük távolabbi fotelbre, nehogy azt higgyék, elfelejtettem az előbbi kis incidenst. A csatornán épp az aréna elől tudósítottak az esetről, a háttérben rendőr- és mentőautók ezrei villogtak, rémült rajongókat lehetett látni, akik még csak most kezdték megemészteni az eseményeket.

II. fejezet

Meg is érkezett az újabb, akciódús fejezet. Brettnek ajánlom, aki az első kommentelőm volt, s remélem, hogy majd egyszer másoktól is kapok visszajelzést. Nagyon köszönöm, brett! =D

Másnap az egész kis csapat a kocsiban ülve vette az irányt LA egyik legnagyobb stadionja felé, ahol ma este teltházas koncertet ad Justin Bieber, ezzel lezárva 2010-es turnéját. Lisa egész úton a fiúról áradozott, így megtudhattam az egész életrajzát. Ha tényleg olyan jó, amilyennek állítja, akkor valóban elismerem, hiszen ilyen fiatalon kész csoda, hogy ilyen sikereket ért el. Ahogy elhaladtunk az aréna mellett, a sötétített ablakokon keresztül láttam, hogy máris rengeteg belieber - ahogy barátnőm nevezte a rajongóit - áll a bejárat előtt. Hogy hogy lehet valaki ennyire fanatikus, én sohasem fogom megérteni... Fél perc múlva leparkoltunk a hátsóbejáratnál. Gyakorlott szemem rögtön keresni kezdte a háztetőkön a mesterlövészeket, majd megláttam a bejáratnál más ügynököket is. A parkolóban volt még öt hatalmas turnébusz, nem kellett sokat gondolkoznom, kié lehetett. Mindenki fekete egyenruhában volt, csak nekem kellett csinos, divatos ruhát húznom, hiszen nem állhattam ki CIA-tagként a színpadra. Akkor lett volna csak botrány.
- A védett személy nincs beavatva, nem kell tudnia, miért vagyunk itt - mondta mindannyiunknak a parancsnok, aki az akciót vezette, majd beterelt minket is. Közben utasításokat osztogatott a többieknek, hova menjenek, támadás esetén mi a teendő. Mikor már csak ketten voltunk közvetlenül a színpad mögött, már csak hozzám szólt:
- Azt kérem - mutatott kissé feltűnő fegyveremre, amit övemhez kapcsoltam. - Nem mutogathatod, főleg nem a védett személy jelenlétében.
Kelletlenül átadtam neki, így már csak kedvelt szai tőrjeim maradtak magasszárú csizmáimhoz rögzítve. Ezek használatát még a kiképzésen tanultuk alapfokon, s Mike megtanította profi szinten használni őket. Leggyakrabban ezekkel harcolok, ha közelharcra kerül a sor. Ám a férfi legnagyobb meglepetésemre elővett egy táskát, s abba csúsztatta a fegyvert, majd odanyújtotta nekem. Így már sokkal nagyobb biztonságban éreztem magam.
- Majd ha mondják, kimész a színpadra, eljátszod a hatalmas rajongót, de közben azért nézegess különös alakok után kutatva, bárhol lehetnek, a közönségben, elrejtőzve egy sarokban, esetleg betörnek a színpad mögé, bármi előfordulhat, nincsenek támpontjaink. Ha vége van a számnak, visszajössz, de végig úgy helyezkedj, hogy lásd a gyereket. Ha valami történik, mindenképpen védd meg, és juttasd ki innen. Kint, rögtön a bejárat mellett állni fog egy golyóálló autó, üljetek be, és a sofőr majd elintézi a többit. Ha ilyenre kerülne sor, kint mutasd fel ezt - mutatott fel egy táblát, amit szintén a táskámba tettem -, hogy a lövészeink ne célozzanak rátok. Ennyi lenne. Értetted?
- Igen - feleltem, majd itthagyott, pedig még lettek volna kérdéseim. Pár percet csak álltam egyhelyben, azon gondolkodva, mit kéne csinálnom. De csak álltam, és vártam; magam sem tudtam, mire. Majd hangokat hallottam minden irányból. A közönség beözönlött a nézőtérre, miközben sikongattak, Justin nevét kiabálták. Közben a folyosón pár ember közeledett, kiknek csak nagy odafigyeléssel tudtam kivenni beszédét:
- Az OLLG-nk már megvan, mindjárt láthatod te is - hallottam egy mélyebb hangot.
- Mi? Ugyan már, ez az utolsó koncert, és nem választhatok lányt?! - méltatlankodott a másik, szerintem a Bieber gyerek volt. Ezt azt hiszem, vehetem sértésnek is.
- Nyugi, szép csaj, tetszeni fog.
- Azt ajánlom, mert láttam ott még párat, ha nem felelne meg.
- Ő lesz, már nem változtathatunk.
Tehát a srácnak a külsőségek a legfontosabbak... Kedves, igazán aranyos gyerek lehet. És most el kellett kezdenem a színjátszást, amiben már elég gyakorlott voltam korábbi feladataim miatt.
- Ó, istenem! - sikkantottam, ahogy megláttam a fiút. Hála Lisa pontos személyleírásának, és persze a képeknek, egyből ráismertem. Mellette egy magas férfi jött, azt hiszem, a menedzsere lehetett. Kezem szám elé kaptam, hogy hitelesebb legyek, majd a fiú, ahogy meglátott, rám mosolygott. Oké, nem mondom, hogy nem nézett ki jól, sőt... Haja rakoncátlanul szemébe lógott, majd ahogy megrázta a fejét, a helyükre kerültek. Barna szeme szinte ugyanannyira magával ragadtak, mint az a kék szempár, amire mostanában annyit gondoltam.
- Helló - köszönt, mikor elém ért, és rámvetette azt a csábíó mosolyát. - Justin Bieber vagyok.
- Tudom! - mondtam vigyorogva, közben eljátszottam az ezt-el-sem-hiszem-ez-csak-egy-álom-lehet lányt. - Susanne Tay vagyok, de csak Susie.
- Örülök, hogy találkoztunk - még egy kicsit flörtölt is velem, majd elnézést kérve folytatta az útját. Hogy milyen nagyra van magával! De legalább a színészkedés jól megy. Muszáj álnevet használnom, ez volt az elsőszámú szabály nálunk. Körülbelül negyed óra múlva felcsendültek az első dallamok, s figyeltem, ahogy a fiú mozgott, énekelt a színpadon, tényleg, igazán tehetséges volt, első hallásra megtetszett a hangja. A számai is az ílésemre voltak írva, szóval semmi problémám nem volt nagyképűségén kívül. Közben persze szemem folyamatosan járt, bár a sikítozó tinilányok tömegébe nem igazán láttam el. A sok fény, vagy a sötétség mindig bezavart, de amit láttam, azt figyeltem. Végülis a többiért más ügynökök is felelnek. Kezem a táskán pihent, hogy bármikor előránthassam pisztolyom, ha szükségem lenne rá. A negyedik, ötödik szám lehetett a One Less Lonely girl, mikor hívtak, hogy menjek fel a színpadra. Hátulról felléptem a lépcsőkön egy biztonsági őr kíséretével, majd leültetett a színpad közepén álló bárszékre. A táncosok körülöttem táncoltak, miközben izgatott, hitetlenkedő arcot vágtam, s közben hihetetlenül boldognak mutattam magam. Justin a mögöttem lévő lépcsőről sétált le hozzám, miközben a szemembe nézve énekelt. Én végig vigyorogtam, mint a tejbetök, de közben észrevétlenül figyeltem periférikus látásommal a dolgokat.Semmi gyanúsat nem láttam, madj egyszercsak azt érzékeltem, hogy Justin arca pár centire van az enyémtől. Lisa mesélte, hogy szinte le szokta smárolni a lányokat, de még nem készültem fel. Ahogy elvesztem mélybarna szemeiben, szívem hevesebben dobogott, s nem figyeltem semmi másra. Éreztük egymás leheletét, kezével átölelte derekam, s már szinte vártam a pillanatot, mikor szakítja meg a köztünk lévő pár centi távolságot. Persze ezt nem tehette, hiszen mikrofon volt nála, közben énekelt egy szerelmes számot, de mégis elábrándoztam. Ahogy a fiú hátralépett, azonnal feleszméltem. Még egyszer nem vonhatja el semmi ennyire a figyelmem, az egy ilyen küldetésen végzetes lehet. Újra körbenéztem, de a féltékenkedő arcokon kívül semmi gyanúsat nem érzékeltem. Majd láttam, hogy egy táncos Justin kezébe ad egy csokor vörös rózsát, majd a fiú felém indult. "De aranyos" - futott át agyamon a gondolat, s ahogy elvettem tőle a virágokat, elpirultam. Kivételesen nem kellett színészkednem. Mivel a szám a vége felé közeledett, kezét nyújtotta és lekísért a színpadról. Érintése úgy hatott rám, mint az áramütés. Kezdtem megérteni, miért rajonganak érte ennyire a fiatal lányok. A színpad mögül ismét a környezetet kémleltem, de egyre valószínűtlenebbnek találtam, hogy lesz itt valami. Ám az emberekről lassan átirányult figyelmem a lassú szám szövegére. Torkom összeszorult, erőlködtem, hogy ne most törjön ki belőlem a zokogás. Édesanyám jutott eszembe, aki fél éve már nincs közöttünk. Az orosz maffiavezér ölte meg, csupán bosszúból, mert apám keresztülhúzta számításait. Abban az időszakban tanultam meg, hogy körülöttünk mindenki veszélyben van, ezért nem is ismerkedem külsős emberekkel. Az emlékek hatására arcom átszelte az első könnycsepp, majd több is követte. A szám meghatott, végig anyura göndöltam közben. A szövege, mondanivalója varázslatos volt... Down to Earth. Mikor vége lett, dallama még mindig fülemben csengett. Majd csak azt vettem észre, hogy az emberek mozgolódni kezdtek. Hirtelen megijedtem, hogy akció van, de csak szünet következett. Bieber lejött a színpadról, majd egyenesen felém indult.
- Hogy tetszett? - kérdezte vigyorogva, de ez arcára fagyott, mikor meglátta a két nedves barázdát arcom szélén.
- Mi a baj? - hallottam gyengéd hangját, majd úgy éreztem, el kell mondanom neki; persze részletek nélkül.
- Csak meghatott az utolsó szám - szipogtam. - Anyu fél éve halt meg, és eszembe jutott.
- Sajnálom - súgta, majd átölelt. Nagyon jól esett, emlékeztem, Mike is pont így vigasztalt fél éve. Mikor egy perc múlva sürgetve hívták az öltözőjébe, még egy utolsót rám mosolygott, majd elment. Sóhajtva próbáltam kiüríteni a fejem, mikor fülemben meghallottam Michael hangját.
- Itt minden rendben, mi van nálad?
- Tiszta - feleltem röviden, miután ujjam a fülemben lévő mikroporthoz emeltem.
- Valószínűleg a végére tartogatják a tüzijátékot, de nagyon figyeljetek! - mondta George, majd hirtelen Lisa is bekapcsolódott a beszélgetésbe.
- Milyen volt Justinnal a színpadon? Közelről is olyan helyes? - izgatott hangjától elnevettem magam, s csak hallgattam, ahogy Fred leteremti. A koncert második órája hamar eltel, s elkezdődött az utolsó szám is Justin búcsúzó szövege után. A közönség megőrült, de én nem tudtam a zenére figyelni. Kerestem valamit, bármit, ami az ellenségre utalna. A szám háromnegyedénél a színpadon megpillantottam a piros pöttyöt, ami sohasem jelent jót. Az adrenalinszintem rohamosan megnövekedett, s szememmel visszakövettem a pont útját, az egyik reflektor tartórúdján meg is láttam a lövészt. Közben a biztonsági őrök közül pár ember megdermedt, és kabátjához nyúlt. Mindez a másodperc töredrésze alatt történt, már rohantam is a színpadra a fiúért. Mindenki meglepődve figyelt, de én csak beszéltem a kommunikációs eszközömbe.
- Fent két óránál egy mesterlövész, a biztonsági emberek között vannak beépített tagok, kiviszem a védett személyt - tájékoztattam minden egységet, s a szemem sarkából láttam, hogy cselekednek. A lövés eldurrant, mire egy pillanatra néma csönd lett, majd a közönség fejvesztve menekülni kezdett. A golyó természetesen nem talált el senkit, csak a színpad deszkáiban hagyott nyomot, hiszen Justin élve kell nekik. Én csak a megdermedt fiú felé rohantam, pisztolyom már a kezemben volt kibisztosítva.
- Gyere! - ragadtam meg kezét, s a hátsó kijárat felé próbáltam rángatni.
- Susie! - kiáltotta meglepetten a nevem, miután egy felénk tartó férfi lábát meglőttem, mire összeesett. Már Justin is belátta, jobb, ha futunk, így követett.
- Fedezünk, vidd ki a fiút! - hallottam a parancsnok hangját, ahogy elrohantam mellette. - James, a sofőr vár!
A folyosón egy ember elénk lépett, de egy jól irányzott ütés után a fegyvere kirepült a kezéből, majd az enyém markolatával tarkón ütöttem, miután ájultan esett a földre. Justin rémült zihálása mellett még hallottam magam mögül a dulakodás hangjait. Legszívesebben segítettem volna, de parancsot kaptam, ez volt az első. A következő sarokból két ember ugrott ki, majd tüzeltek ránk. A fiút a földre löktem, s az ellenségre céloztam. Négy golyó elsütése után mindketten a padlón voltak. Justin felsegítése után tovább futottunk. Ahogy átléptem a két testem, észrevettem, hogy mindkettejük tarkójára ugyanaz a jel volt tetoválva. Homlokráncolva járattam agyam, hátha beugrik valami, de az ábra ismeretlen volt. Megjegyeztem, még fontos lehet a nyomozások során. További utunk a kijáratig sima volt. Ahogy kiléptünk, felmutattam a táblát, mire a célzópontok rögvest lekerültek rólunk. A kocsi öt lépésre állt tőlünk halkan búgó motorral. Kitártam az ajtót. A fiúra parancsoltam, hogy szálljon be, amit szó nélkül teljesített. Egy pillanattal azután, hogy beugrottam én is, egy golyó csapódott a betonba; pontosan oda, ahol nemrég álltam. 
- Megan Crase és a védett személy - hadartam, miközben feltartottam igazolványom, majd már száguldottunk is. Még jó, hogy feltalálták a golyóálló ötvözetet, különben már szitává lettünk volna lőve. Miután már nem pattant vissza több töltény a kocsi felületéről, megnyugodtam, hogy az akció sikeres volt. Már csak a többiekért kellett aggódnom, de róluk tudtam, hogy értik a dolgukat.
- Mégis mi a fene volt ez?! - akadt ki Justin mellettem. Erősen zihált, homlokáról izzadságcseppek peregtek le, míg kitágult szemekkel nézett rám. Talán még reszketett is.
- Megan Crase, CIA-titkosügynök - mutatkoztam be hivatalosan, mire még nagyobb szemeket meresztett rám. - Megbízható forrásokból gyanítottuk, hogy ma éjjel az egyik, még ismeretlen maffiahálózat az életedre tör, és váltságdíjat követelnek érted. Ezt most sikeresen megakadályoztuk.

I. fejezet

Itt is van az első rész, reménykedem a pozitív kritikákban, de a negatív, normális(!) kommenteket is elolvasom, valamint adhattok építő kritikát, hogy fejlődjek.

Fülvédőmön keresztül csak halk puffanásokat hallottam, ahogy kedvenc pisztolyomból a lövedékek a céltábla közepére találtak. Miután kiürítettem ezt a tárat is, a mellettem lévő pályán lövő Mike-ra sandítottam.A fekete hajú srác magabiztosan tartotta kezét, szinte meg se rendült a száguldó golyók kilövésénél. Mintha érezte volna, hogy figyelem, rám nézett. Elmosolyodott, majd újra a mozgó tábla felé fordult. A CIA-nél kétségtelenül ő volt a legjobb ügynök, legalábbis számomra. Mindig is felnéztem rá, mikor együtt dolgoztunk, ő tanított meg a legtöbb dologra. Ugyanabban a programban vett részt, mint én két éve. Édesapám, Thomas Crase vezette osztály hozta létre, mikor megszülettem. Apám akarata volt, hogy minél előbb követhessem nyomdokait. Véletlenszerűen - kivéve az én esetemben - 14 éves fiatalokat választottak ki, majd CIA-ügynököknek képezték ki őket. Közülül kerültek ki a legjobbak, hiszen ezen nőttek fel. Persze édesapám szavának nem mondhattam ellen, hogy én is részt vegyek benne. Belehajszoltak ebbe az életbe, 14 éves koromban már lőttem, s egy év kiképzés után már éles helyzetekbe küldtek minket küzdeni mások életéért, valamint a sajátunkért is. Azóta megtanultam, hogy ez egyáltalán nem csak játék, a tét nagyon komoly. Ha egy kis hibát vétesz, talán nem térsz haza többé. Ennek a munkának köszönhetően sokkal hamarabb nőttem fel, mint a korombeliek. Én bulizás, pasizás helyett verekszem, lövök, komoly küldetéseken veszek részt, magánsuliba járok, amit szintén ez a program hozott létre. Az egy éves kiképzés után azonban nem mindenki maradhatott itt, csak a legjobbak. Ezek között csak elvétve volt egy-egy lány, ezért engem mindenki lenézett, miután hivatalosan is CIA-ügynökké váltam. Azt mondták, csak apa befolyása miatt vagyok még itt, de nem telt bele pár hét, bizonyítottam. Szokásos megmérettetés, csak amolyan gyakorlás volt az ügynököknek, amin már én is részt vehettem. Közelharcból, lövésből állt leginkább. Több nálam tapasztaltabb, férfi ügynököt megvertem, lövéseim pontosabbak voltak, mint másoké, ebben a kezdetektől fogva kiemelkedtem. S ekkor fedezett fel Mike. Ő is ebben a programban kezdte, s azóta mindenki csak dicsérte. Odajött hozzám, s azonnal levett a lábamról jégkék szemeivel. Hiába képeztek ki, a tini hormonokat nem tudták eltünteni testemből. Megtetszett, a 9 év korkülönbség ellenére is. Elkezdett jobbnál jobb trükköket tanítani, s az idő múltával már Megan Crase volt az a legfiatalabb ügynök, akire tisztelettel néztek. S egyre jobban megkedveltem Mike-ot, de féltem bevallani érzéseim. Sokkal idősebb nálam, ugyan mit akarna egy magamfajta kislánytól? Most is csak figyeltem, ahogy néha pólója alatt megfeszülnek izmai, s arcán a kis ráncokat, melyek koncentrálását mutatták. Egy sóhajjal újratöltöttem a tárat, majd újra lövéseimre figyeltem. hirtelen egy kéz ért a vállamhoz, amitől hirtelen megfordultam, kezemben a fegyverrel.
- Hé, Meg, csak óvatosan! - nevetett feltett kezekkel Fred, mire leengedtem a fegyvert. - Látom, az ösztöneid és a reflexeid kiválóan működnek, mint mindig.
- Mit akarsz? - kérdeztem semmi kedvességgel a hangomban. Fred csupán két hete lett fölém beosztva, miután Charlie-t - az előző felettesemet - áthelyezték, s ez alatt mindent tönkre is tett. Először próbáltam jó képet vágni a dologhoz, hiszen tudtam, hogy itt folyamatosan cserélődnek az emberek, de Charlie-t nagyon megszerettem, olyan volt velem, mintha a második apám lett volna. Hireteln váltás volt Fred. Még fiatal volt a többi csoportvezetőhöz képest, csupán 26 éves volt, s a harmadik napon máris kikezdett velem. Ha akkor elvesztettem volna a lélekjelenlétem, talán most csak egy teljesen megtört test lennék, lélek nélkül.
Egymás mellett sétáltunk a folyosón, ahol csak egy kis lámpa adott valamicske fényt, a biztosíték valami miatt ma már többször is meghibásodott. Épp kijavítani indultam a problémát, s Fred elkísért. Akkor még nem tudtam, miért, hiszen a folyosó végén volt a biztosíték. Az épület ez a része szinte kihalt volt, hiszen csak a mi egységünk volt még benn aznap éjszaka. Már talán éjfél is elmúlhatott. Mikor egy beugróhoz értünk, hirtelen oldalról egy lökést éreztem, majd nekicsapódtam a zárt ajtónak.
- Mondták már, hogy hihetetlenül szexi vagy? - hallottam a kéjes hangot, miközben egy test nyomódott neki az enyémnek. A megdöbbenéstől hirtelen azt sem tudtam, mi történik.
- Akarlak - súgta fülembe, majd száját az enyémre tapasztotta. Próbáltam mondani valamit, de nem engedte. Nyelvét erőszakosan számba tolta, mitől hányni tudtam volna. Próbáltam ellökni, de teljes erejével az ajtóhoz szorított. A kilincs beleállt hátamba, amitől sikítani akartam. Ütni kezdtem teljes erőmmel vállát, mire lefogta mindkét kezem, s a fejem felett összefogta őket.
- Legyél jó kislány, hidd el, élvezni fogod - mondta egy levegővételnyi szünetben, majd nyakamra tért át. Keményen szívta, csókolta, miközben szabad keze a pólóm alá nyúlt be. Semmimet sem tudtam mozgatni, pedig ha elértem volna az övemet, ahol mindig ott tartogattam a pisztolyom... Szája visszatért az enyémre, miközben keze egyre feljebb haladt, egészen a mellemig. Keményen masszírozni kezdte, mire már csak egy lehetőségem maradt. Erővel szabadulni nem tudtam, de talán egy csellel.. Bár undorotam tőle, visszacsókoltam.
- Tudtam, hogy te is kívánsz - súgta, majd folytattuk a csókot. Miután látta, hogy megadom magam, elengedte a kezem, s az eddig bilincsként működő belemarkolt a fenekembe. Balommal átöleltem nyakát, mire elégedetten mosolygott, én közben jobb kezem a fegyver markolatára csúsztatta, s észrevétlenül kihúztam helyéről.
- Menjünk egy másik helyre, mit gondolsz, cicám? Nem akarom, hogy kényelmetlen legyen - búgta a fülembe, de a következő pillanatban elállt a lélegzete. Pisztolyom oldalához szorítottam.
- Azt gondolom, hogy most azonnal leveszed rólam a mocskos kezed, vagy megbánod! - mondtam keményen, olyan határozottan, ahogy csak ebben a helyzetben tudtam.
- Büdös ribanc - morogta. - Mit gondolsz, mit szólna apád, ha lelőnél?
- Szerintem jobban érdekelné, hogy majdnem megerőszakoltál - vágtam vissza. - Most pedig nagyon gyorsan húzz el innen!
- Vedd le a kezed a lányról, Gibson! - hallottuk meg ebben a pillanatban a mély, döngő hangot, mitől szívemet melegség járta át.
- Trevor - suttogta Mike vezetéknevét, majd két lépést hátrált tőlem. Kinéztem a takaró sarok mögül, de fegyverem csöve még mindig a férfi szívére mutatott, ahogy Mike-é is.
- Tudod, mi lesz a következménye annak, ha ez kitudódik - mondta hidegen a férfi valószínűleg Mike-nak, mintsem nekem, mert én nem értettem belőle semmit. Elfordult, és lassan eltűnt a folyosó végén. Addigra Mike már ott volt, s kezét gyengéden rátette pisztolyomra, hogy már letehetem. Valószínűleg most jött rám a sokk.
- Ugye nem bántott? - kérdezte kedvesen, amíg végigmért vérző seb után kutatva.
- Semmi baj - feleltem, majd két könnycsepp hullt le arcomon. Átölelt, s nyugtatóan becézgetett.
- Milyen következményekre gondolt? - kérdeztem rá, mikor már túltettem magam a dolgon. A gyilkosságok megedzettek, nem fogok egy ilyen kis hitvány próbálkozástól összetörni.
- Nem tudom - komorult el az arca, s közben láttam, hogy hazudik, túl jól ismertem. De nem akartam kérdezősködni.
- Ha bármit akarna, csak szólj nekem - mondta.
- Hidd el, el tudom intézni, már most is azon volt, hogy elhúzzon - mutattam fel fegyverem, ami még mindig ki volt biztosítva.
- Tudom, ügyes csajszi vagy - nyomott egy puszit a homlokomra.
Valóban sokat köszönhetek a fiúnak, s nagyon jóba lettünk a hónapok alatt.
- El fogsz jönni velem egy koncertre - felelte Fred, ahogy visszatértem az emlékekből. Felhorkantam, mire egy kezet éreztem vállamon. Oldalra néztem, s a jól ismert fiú megint itt volt, hogy megvédjen.
- Nyugalom, Trevor, nem fogja senki sem bántani a barátnődet - ezt a mondatot a férfi annyiszor ismételte már a két hét alatt, amikor hármasban voltunk, hogy már meg sem lepődtem rajta.
- Nem a barátnőm - kezdte teljesen nyugodtan Mike, mint már annyiszor. - Hova mentek?
- Egy Justin Bieber koncertre vagyunk hivatalosak - vigyorodott el. - De a részletekről csak kettesben beszélhetünk.
- Ki? - kérdeztem idétlenül, mire Fred felnevetett. Hiába, az elmúlt két évben szinte teljesen figyelmen kívül hagytam a külvilágot, még a híreket is csak röptében hallom, nemhogy valami sztár életét kövessem nyomon.
- Egy 16 éves kisfiú, aki meghódította az egész világot nyávogós hangjával - magyarázta röviden a férfi. - Jössz végre?
- Persze - mondtam, majd bólintottam Mike-nak, hogy minden rendben. A biztonság érdekében azonban fegyverem nem tettem el.
- Egy maffiaszervezet forrásaink szerint ezt a fiút szemelte most ki, hogy aztán váltságdíjat kérjen érte, de elvileg elég kezdők, szóval nem lesz nagy felhajtás. Csak odamegyünk, és vigyázunk rá. Bár az elnök szerint ez egy véresen komoly akció lesz, és nem szabad szem elől tévesztened Biebert, itt a kérvény, hogy neked kell megvédened minden áron és kijuttatni onnan, ha kitörne valami.
Magyarázta már az irodájában, majd átadta a papírt. Végigfutottam a szöveget, amiben ugyanez állt csak szebben megfogalmazva és részletesebben. Justin Bieber turnézáró koncertjére vagyunk hivatalosak, ami Los Angelesben lesz, és állítólag nekem kell majd lennem valami One Less Lonely Girl-nek. Csak tudnám, mit jelent ez pontosan. Ekor lépett be ujjongva az ajtón 20 éves barátnőm, akivel általában együtt szoktuk elvégezni az ilyesmi feladatokat, mögötte pedig még két csapattársunk, George és Michael.
- El sem hiszen, hogy élőben látjuk Justin Biebert! - ugrott a nyakamba Lisa, mire értetlenül pislogtam rá.
- Ne mondd, hogy te nem rajongsz érte! Nagyszerű tehetség az a fiú! És helyes is, csak bár idősebb lenne - nevetett.
- Lisa, ez egy küldetés - csóváltam a fejem, majd eltettem fegyverem a helyére, hiszen már nem kettesben voltunk Freddel. Holnapután indulunk, de lesznek még a szomszédos házak tetején mesterlövészek is, és még pár csapat. Bár Fred szerint nem olyan komoly ügy, úgy tűnik, a főnök ezt másképp látja. Nagyon védik azt a kölyköt. Megtudtam azt is Lisától, hogy a "OLLG" az a nagyon szerencsés lány, aki ez a szám alatt Justinnal együtt van színpadon, és neki énekli, miközben ül egy széken. Izgalmasnak hangzik...
- Csak aztán nehogy túlságosan elcsavarja a fejed Bieber, hogy vissza se gyere hozzám - heccelt Mike edzés közben, miután elmeséltem neki.
- Annyira nem tudja - mondtam, miután kiszabadultam szorításából, hogy két ügyes rúgással őt teremtsem a földön. Élveztem azokat a beszélgetéseket, miből egy kívülálló arra következtethetett volna, hogy együtt vagyunk, de ez csak a kettőnk kis játéka volt. Bár én sokszor álmodoztam róla, hogy ez nem csak játék...
- Reméltem is - súgta fülembe, lehelete lágyan cirógatta nyakam, miután felpattant és egyik kezem hátracsavarta. Szabad kezemmel erősen megragadtam vállát, miközben kiszabadítottam markából a másikat, hogy azután egy ügyes mozdulattal átcsusszanjak terpszbe álló lábai közt, őt magam után húzva. Ezt a mozdulatot még ő tanította nekem, de valahányszor így elbántam vele, sohasem védte ki. Majd mindketten a földön kötöttünk ki. Mielőtt felkelhetett volna, fürgén felette termettem, s ráültem hasára.
- Azt hiszem, megint vesztettél - küldtem felé egy győzedelmes mosolyt, mire felnevetett.
- Szerinted a saját mozdulatom nem tudnám kivédeni? - nevetett, mire feltornászta magát, így arcunk egy vonalba került, egymástól pár centire. Éreztem mentolos leheletét, ami elbódított.
- Még sohasem próbáltad - vetettem ellen kissé erőtlen hangon közelségétől.
- Mert tudom, hogy szereted, ha úgy érzed, legyőzhetsz - felelte egyszerűen, hangjában mégis volt valami csábító...
- Igen? Azt hittem, szeretsz alattam lenni - mosolyodtam el kacéran, de a következő másodpercben már egymás száját téptük. Valami megváltozott... Hihetetlenül kívánta mindkettőnk a másikat, amit mondjuk nem annyira csodálok. Mike 25 éves, pasiból van, ki tudja, mennyi ideje nem volt nővel. Ebben a munkában ez nem igazán megadatott dolog. Nincs idő magánéletre, csak a munkára. Csókja heves volt, ugyanakkor gyengéd. Miközben átöleltem nyakát, lejjebb csúsztam hasától, hogy teljesen felülhessen, majd átölelte derekam. Beletúrtam dús hajába, míg ő hátamat simogatta. Aztán mindkettőnknek elfogyott a levegője, s ebben a másodpercnyi szünetben fejünk is kitisztult. Zavartan felálltam, miközben a padlót tanulmányoztam.
- Sajnálom - csak ennyit mondtam, míg ő is felkelt.
- Nehogy te sajnáld, az én hibám... Nem szabadott volna az őrült férfihormonjaimra hallgatni - megint megpróbálta elviccelni a helyzetet, de most mégse nevetett egyikünk se. Sóhajtottam egyet, majd megéreztem biztonságot nyújtó kezeit magam körül. Beletemettem arcom mellkasába, majd megéreztem, hogy hajam simogatja. Mindig így vigasztal, ha valami baj történik velem.
- Ha idősebb lennék, működne? - kérdeztem letörten, mire felemelte fejem, hogy a szemébe nézhessek.
- Te vagy a legérettebb nő 16 éves létedre, akivel valaha találkoztam - felelte, de tudtam, hogy a "de" szócska fog következni -, de tudod, hogy apád megölne, ha megrontanálak. Még ha idősebb lennél is.
- De kedvel téged - vetettem ellen.
- Persze, mint ügynököt, aki tanítja a lányát, de ha lenne köztünk valami, valószínűleg nem nézné jó szemmel... Vagyis biztos.
- Honnan tudod?
- Mikor elkezdtem veled dolgozni, megígértette velem, hogy egy ujjal se fogok úgy hozzád érni - nevetett fel keserűen.
- De szemét - sziszegtem.
- Csak félti a lányát, aki túl jó minden férfi számára - simított végig arcélemen, majd hátrébb lépett tőlem. - Mára elég volt ennyi, menj, és készülődj, holnap mész Bieberhez - mosolygott biztatóan, majd elfordult, és elkezdett pakolni az edzőteremben. Én kimentem, majd ahol már nem látott, csüggedten nekidőltem a falnak. Eddig legalább volt egy kis reménysugár, hogy talán kedvel, ami be is bizonyosodott, de kiderült, hogy ennek a kapcsolatnak nem lenne jövője...

Köszöntő, bevezető, tartalom...

Szia!

Mi? Egy újabb Justin Bieber fanfiction a többi ezer után? Igen, jól látod. De garantálom, hogy ez tele lesz újdonsággal, meglepetéssel, izgalommal. De ne rohanjunk ennyire előre. Sok blogot olvastam már, s kedvet kaptam hozzá. Remélem ez is tetszeni fog sok személynek, többekközt neked is. :)
Akkor nézzük csak, mi a történet alapja:
Megan Crase a 16 évesek nem épp megszokott mindennapjait éli. Míg mások buliznak, pasiznak, ő lövöldözik, emberek életét menti meg. Édesapja nyomdokaiba lépve beállt a CIA-hez, azóta mindennap életét kockáztatva él. Lesz alkalma találkozni Justin Bieberrel, de a fiú hogy is kerül a képbe? Vajon túlélhetik a rájuk leselkedő veszélyeket?
Ha ez a kis bevezető pár mondat meghozta a kedved a történetemhez, hát rajta! De mielőtt elkezdenél olvasni, leszögeznék pár dolgot:
Figyelmeztetések: - néhol durva nyelvezet
- szereplő halála
- erotikus tartalom (persze csak mértékkel, előreláthatólag nem lesz túl komoly!)
- erőszak

Ha a fent felsoroltak közül valamelyiket kifogásolod, inkább ne olvasd el, minthogy utána reklamálj nekem. :) Kommenteket nagyon szívesen várom, hiszen csak így tudom, jó-e az, amit csinálok, valamint ezek adják az erőt, hogy tovább írjak. Eddig úgy néz ki, hogy hetente lesz új fejezet, de ez a sulitól is függ, mert mint mindenki más, én is járok oda. Egyenlőre ennyi lenne, tekerj feljebb, és olvasgass bátran! :)

Szandy